Sziasztok!
Ha a bővebben gombra kattintotok, elolvashatjátok tőlem, mit gondolok az új pókemberről, és egy kicsit tanulságos, ám kevésbé izgalmas sztorit is láthattok.

Először is, a film:
Nos, azt kell, hogy mondjam, nem különösebben vagyok oda a szuperhősökért, sem az akcióért, mivel nincs himbilimbi a lábam között. Persze, ez még nem feltétlenül kell azt jelentse, hogy nem rajongok az ilyesmiért, dehát nálam így van, és másképpen nem tudom megmagyarázni. Csak azzal, hogy én hercegnő vagyok, és nem szuperhős.

Azt mondta nekem tegnap Rondár, mikor elmeséltem neki, hogy erről fogok kritikát írni, hogy elfogult leszek. Hát közlöm vele, hogy egyáltalán nem leszek az, és a filmet is úgy ültem le megnézni, hogy leküzdöttem magamban az összes előítéletet. Természetesen volt nálam popcorn, meg kóla, unokatesómnál meg nachos, dehát az kihagyhatatlan.

Azt elmondanám, hogy ezt a filmet 3D-ben nem érdemes nézni, mert nem nyújt valami nagy 3D élményt, és tele van apróbb logikai bukfencekkel. A legvége pedig egyáltalán nem tetszett. Hogy lehet így vége valaminek?

Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, kellemeset csalódtam a filmben. Jól ki van dolgozva a sztori, jó a látvány, és a romantikus szál külön tetszett. Meg a karakterek is, hiába sablonosak kicsit. Van a szuperhős, van a főgonosz, meg van a csaj, és van valaki, aki megtér benne. Szinte minden erre a motorra épül... Dehát, mint mondtam, ennek ellenére tetszett, és mindenkinek ajánlom.



Aztán nézzük, hogyan vesszünk el a plázában:
Nos, én unokatestvéremmel mentem el a moziba, és nekem minden egyes mozizás után, szinte mindig, el kell mennem a mosdóba, nagyon kevés kivétellel. Unokatesómnak viszont nem kellett, azért eldöntötte, hogy amíg én a mosdóban vagyok, elmegy körömlakkot nézni.

Minden rendben is ment volna, csakhogy kijöttem a mosdóból, és nem találtam meg. Őt meg közben hívta az anyja (aki nekem a keresztanyám), és elmondta neki, hogy nem vagyok vele. Na ebből lett aztán felfordulás. Keresztanyám felhívta nagynénémet (akinél nyaralunk), és elmondta neki, hogy eltűntem, de ekkor már az unokatesóm megtalált engem, csak mindenkinek az égbe szökött a vérnyomása, és keresztapám veszekedett a nagynénémmel, hogy így lehet rábízni a gyereket...

Na már most, 18 éves vagyok, nem fogok elveszni, és ha még is, akkor tudni fogom, hogy kit keressek. A szülők meg feleslegesen aggódják halálra magukat. Persze mindenki azt mondja, hogy majd ha szülő leszek meg fogom érteni... de szerintem akkor sem. Én soha életemben nem aggódnék feleslegesen. Csak akkor aggódom, ha valaki tényleg gyanús, vagy veszélyes dolgokba keveredik, és tudom, hogy árt magának. És érzem, hogy egyszer túl messzire fog menni... de az én gyerekem nem lesz ilyen, tudni fogom hogyan neveljem úgy, hogy a legjobbat akarja magának, és nekem is.

Xoxo. Emsi