Korhatár: 12
Figyelmeztetés: Femslash (lány/lány kapcsolatot taglaló sztori) + Behajtani csak papírzsepkendővel felszerelkezve
Jellemzők: Romantikus
Leírás: Szomorú szerelmi történet, egy lányról, aki végre megtalálta, ami kell neki.
Ajánlott zene: Miley Cyrus - Stay

- Igen. Haza kell mennem – nyögtem végre ki egy nagy sóhaj után a tényt, mely sajnos megmásíthatatlan.
- Sajnálom – mondtad szomorúan, majd végiggördült egy könnycsepp az arcodon.
Beletúrtam, szőke, hosszú hajadba és közelebb húztalak magamhoz.
- Szeretlek, és ezen soha senki és semmi nem tud változtatni – suttogtam a füledbe, mire Te a könnyeiden keresztül picit elmosolyodtál, majd még szorosabban megöleltél.

Olyan sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt néhány hónapban. Az egész azzal kezdődött, hogy édesanyámnak el kellett mennie külföldre munkaügyben, így nem maradt nálunk, a háznál senki, aki elláthatna, mivel édesapám meg sem ismerhetett engem, születésem előtt nem sokkal elhangzott a feje felett a végítélet, és elragadta őt a halál. Ezért a nagyszüleimhez kerültem, akik minden energiájukat rám fordították. Ennek nagyon örültem, de kellett korombeli társaság is, így egyszer-egyszer lementem a tengerpartra beszélgetni, barátokat szerezni.
Egyik nap mikor a parton voltam, csak feküdtem a homokban és napoztam, meg néztem kik röplabdáznak. Ekkor láttalak meg Téged. Annyira kitűntél a tömegből, hófehér bőröddel, hogy nem lehetett nem észrevenni. És nem csak ez volt annyira szembetűnő, hanem az is, hogy mennyire gyönyörű vagy. Ha a tengerparti lányok csillagok lettek volna, azt kellett volna mondanom – és azt kell mondanom még mindig – Te ragyogtál a legszebben. Szép, szőke, hátközépig érő hajaddal, formás arcoddal és édes mosolyoddal elkápráztattál mindenkit – engem legalábbis biztosan. Addig is biztosan tudtam, hogy érdekel a saját nemem, de ahogy Téged néztelek, még biztosabb lettem benne.
Kezdetben oda sem mertem menni hozzád, mert féltem, hogy csak elutasítást kapok. Hiszen annyiszor utasítottak már el, nevettek ki, vagy gúnyoltak a beállítottságom miatt.
Aztán szerencsére összekaptam a bátorságomat és odamentem hozzád. Rád köszöntem, elkezdtünk beszélgetni. Még most is élénken bennem él az emléke az első sétánknak a parton. Egészen naplementéig kint voltunk, jókat nevetünk és nagyon jól összebarátkoztunk. Aztán ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre jobban Beléd szerettem. Sokáig nem mertem Neked elmondani, pedig valahol éreztem, hogy Te is hasonlóképpen érzel. Azonban hagytam, hogy Te mondd ki először. Annyira örültem, mikor végre megtetted.
Onnantól kezdve minden jó volt és azt hittem sosem fog véget érni, de sajnos 2009. június 31-én kaptam egy levelet az édesanyámtól, hogy haza kell mennem. Másnap pedig átmentem hozzád ezt elmondani. Eleinte nehezen ment, csak célozgattam, majd megmutattam Neked a levelet.

Egy jó darabig csak álltunk ott egymást ölelve. Te csak zokogtál, én pedig nem nagyon tudtam mivel próbáljalak megvigasztalni. Azért tettem néhány sikertelen próbálkozást:
- Ígérem, minden nap felhívlak, és vissza fogok jönni, meglátogatni Téged – picit eltoltalak magamtól, hogy a szemedbe nézhessek.
- Az nem ugyanolyan, mintha itt lennél – sírtad, majd a számra tapasztottad a szádat.
Úgy csókoltál meg, mintha ez lett volna az utolsó csókunk. Ebben minden benne volt, a bánatod és az, hogy mennyire szeretnéd, hogy itt maradjak melletted. Lassan és hosszan csináltad, mint szinte mindig.
- Szeretlek – mondtad, aztán elengedtél és ledőltél az ágyadra.
Én leültem az ággyal szemközti szekrény elé törökülésben és onnan bámultam gyönyörű mivoltodat. Rá kellett jönnöm: Nem is embernek látlak, hanem valamiféle csodás tüneménynek, aki bármelyik pillanatban eltűnhet. Akkor így is volt. Amint a telefonom megszólalt, nekem indulnom kellett, mert édesanyám ott volt értem az autóval.
- El szeretnél kísérni? – kérdeztelek, Te pedig csak bólintottál.
Az út a nagymamámékhoz viszonylag csendesen telt. Csak kézen fogva, lassú és bizonytalan léptekkel sétáltunk, egyszer-egyszer elmondtuk mennyire szeretjük egymást, és mennyire fog a másik hiányozni. Azonban az egész csak egy pillanatnak tűnt és már ott is voltunk az akkori otthonomnál. Az anyukám már bent ült a kocsiban, a csomagjaimat pedig a nagypapám már betette a csomagtartóba.
- Akkor, szia, még biztosan találkozunk – mondtam mosolyogva, és megcsókoltalak, ott mindenki előtt, aztán beszálltam az autóba.

-----------------------------------------------------------------------------------

Négy hónap telt el azóta és már nem tudlak elérni. Jelenleg minden kapcsolatom megszakadt Veled, azt sem tudom, hogy élsz-e még. Három hónapon keresztül, minden egyes nap telefonon beszéltünk, aztán most hiába hívlak nem veszed fel a telefont. Ez megy egy hónapja, de nem adom fel. Ma is már vagy ötször hívtalak, de nem baj megpróbálom hatodszorra is. Kicseng… semmi. A következő hívásom viszont válaszra talál:
- Szia. Anastasia pasija vagyok, ha gondolod, átadom az üzenetedet.
A felismerés villámként csapott belém. Lenyomtam a telefont és a földhöz vágtam. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. Ledőltem az ágyra zokogni és elkönyveltem, hogy sosem lesz jobb.
A lány, akit mindennél jobban szerettem, megcsalt engem és valószínűleg soha többé nem is akar látni. Azt hiszem mindennek vége.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés