Leírás: Ebben a kis szösszenetben próbálom elmagyarázni, mit érzek, mikor szerelmes vagyok. =)

- Kérlek, magyarázd el, mit érzel az iránt a fiú iránt! – kérlelt édesanyám, bár az utolsó két szót úgy ejtette ki, mintha valami olyasmit emlegetne, amit teljes szívből gyűlöl.

Az asztalnál ültünk, szemben egymással. A narancssárga színű terítő egyre jobban kezdett meggyűrődni, ahogy szorongattam a fából készült asztal szélét. Csak néztem magam elé, egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan tudnám elmondani mit érzek iránta, hogy mennyire szeretem. Szavakkal lehetetlen leírni. Aztán hirtelen megakadt a szemem a konyhapulton lévő ropis zacskón. Felálltam, és odavittem magamhoz, majd visszaültem, édesanyámmal szemben. Kibontottam a csomagot és kivettem belőle egy ropit.

- Nézd, anyu. Mit látsz? – kérdeztem, és kicsit eltartottam magamtól a kezemben tartott tárgyat, hogy könnyebben megszemlélhesse.

- Egy ropit? – felelt kérdéssel, majd felhúzta a szemöldökét.

- Nem az a lényeg hogy mi ez. Hanem az, hogy ez egy teljes egész, sehol sincs megcsonkítva, és mindene ép. Ilyen vagyok én, amikor tudom, hogy velem van, tudom, hogy nem haragszik rám, és tudom, hogy minden rendben lesz, és nem fogom Őt elveszíteni.

- Eddig értem. És milyen vagy, mikor nincs veled?

Megfogtam a kezemben tartott sós, ehető pálcikát, és egy egyszerű mozdulattal kettétörtem. Letettem az asztalra az egyik felét, és ránéztem édesanyámra, akin azt láttam, hogy az arcán értetlenség tükröződik. Elkezdtem a kezemben forgatni a ropi darabot.

- Látod, anya? Ilyen vagyok, mikor tudom, hogy elveszíthetem. Csak egy fél. A másik felem úgy érzem, nála marad, és hogyha nem kapom Őt vissza, akkor soha többé nem lehetek egy teljes egész.

Édesanyám csak meredt rám, nem tudta mire vélni a dolgot, aztán csak bólintott, és azt hiszem végre megértette. Végre valahára, hogy milyen fontos is nekem, hogy mennyire szeretem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés