Három hónap telt el azóta, hogy beszéltem Nárcisszal. Most a Kriszti szekrényén álló, kis digitális óra 2012. november 30-át mutat és hajnali öt óra huszonkét percet. Nem tudok aludni. Valahogy bánt, hogy nem kérdeztem rá eddig, arra a csókra. Felajánlotta, hogy költözzünk össze, amikor a szüleink eltűntek, tehát csak nem haragszik rám miatta annyira. Azonban ő sem szólt róla eddig egy szót sem.

Amióta összeköltöztünk, sorra tűntek el az emberek, és mostanra már rajtunk kívül nem maradt senki. Szereztünk ételt, italt, és el tudjuk magunkat tartani, de nagy valószínűséggel ma nekünk is hasonló sorsunk lesz, mint a többi embernek. Az utcákon nincs senki, ahogy a boltokban és más közösségi helyeken sem. Az utók teljesen üresen állnak az utakon, néhánynak még a motorja is jár. Az iskolákban már rég nincs tanítás. A miénkből sorra tűntek el a diákok, majd a tanárok, aztán az igazgató. Emlékszem az utolsó napunkra, amikor már csak ketten voltunk Krisztivel diákok. Előveszem a naplómat és leírom.

***

2012. október 12.

Ez a nap eléggé furcsán indult. Reggel a szokásos időpontban keltem fel, de nem a saját ágyamból, hanem Krisztiéből. Összeköltöztünk, ezekre a nehéz időkre. Ekkor már az összes osztálytársunk eltűnt, és arra számítottunk, hogy az a pár ember, akik más osztályokba jártak, és még élnek, ma is ott lesznek, de tévednünk kellett.

-         Kriszti, Léna, de jó, hogy itt vagytok – üdvözölt minket az osztályfőnökünk, és csaknem magához ölelt mindkettőnket. – Most kaptuk a hírt, hogy a tízedikből, és a tizenkettedikből is eltűnt az a pár ember.

-         Sejtettem – motyogtam az orrom alatt.

-         Így sajnos nem folytathatjuk a tanítást. Beszéltem az igazgató úrral, azt mondta, hazamehettek.

-         Köszönjük – válaszolt Krisz szomorúan.

Minden normális, valamire való tizenöt éves diák örülne neki, hogyha nem kellene tovább iskolába járnia, de ez a helyzet más volt. Most ennek sehogy sem tudtam örülni. Fájt, iszonyatosan fájt, hogy soha többé nem jöhetek ide vissza, soha többé nem tanulhatok itt és valószínűleg soha többé nem fogom látni a tanáraimat. Ha nem is kedveltem mindenkit a tanári karból, mégis úgy éreztem, megszakad a szívem, hogy el kell válnom az iskolámtól. Láttam Krisztin, hogy ő is hasonlóan érez. Bementünk egy tanterembe, leültünk a szokásos padunkhoz, a legjobb barátnőm pedig sírva fakadt. Finoman beletúrtam a hajába, majd simogatni kezdtem a hátát, aztán közelebb húztam magamhoz, és megöleltem.

-         Ne félj! Itt vagyok – súgtam a fülébe.

-         Meddig?

-         Ameddig csak akarod, és akármi történjen, soha nem foglak magadra hagyni.

-         Félek, hogy akaratodon kívül mégis be fog következni.

Csak néztem őt, ahogy csillogó, tengerszín szemeiből kristály alakú könnycseppek potyogtak a zöldre mázolt padra. Meg akartam vigasztalni, de fogalmam sem volt, mit kéne mondanom neki. Az, hogy van lelkünk, vannak érzésein, pusztán egy súly és fegyver, mely szétszaggat belülről bennünket. Nem csak lányokat és nőket, hanem az erős férfiakat is képes ugyanígy elpusztítani. Ha van valakid, aki vígasztal, és tudod, hogy még jó darabig veled fog maradni, sokkal könnyebb elviselned ezeket a kínokat. Ez nem az a helyzet volt. Kriszti teljesen összetört, láttam rajta. Elérkezett az életében az a pont, aminél rosszabb már nem lehet. Sóhajtottam, és egyre erősebben szorítottam magamhoz. Éreztem rajta, hogy remeg a sírástól.

-         Szeretlek – mondtam, mire a könnyein keresztül elmosolyodott.

-         Menjünk haza!

Elindultunk, és kéz a kézben sétáltunk végig Budapest utcáin.

***

Mosolyogva csukom be a könyvecskét, majd mikor visszatenném a helyére, hasra esem a saját lábamba, és beverem a fejem a szekrénybe.

-         Te szentséges ég! Jól vagy? – kérdezi Krisz, aki idő közben felébredt a nagy hangzavarra.

-         Persze, csak a szokásos bénázásom. Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – válaszolom, majd leülök az ágy szélére, és azon a meg nem történt csókon elmélkedve meredek magam elé.

-         Semmi baj, előbb-utóbb úgyis felébredtem volna.

-         Nagyon vicces vagy, kiscsillag – jegyzem meg a fejemet rázva.

-         Te is tudod, hogy ez így van.

-         Neked meg azt kéne tudnod, mért kértem bocsánatot.

-         Mért vagy ilyen undok? – érdeklődik, miközben gyerekesen a rózsaszín takaróját rángatja.

-         Ilyennek születtem – rántom meg a vállam.

-         Szóval nem szeretsz engem – mondja, és látom a szemeiben, hogy teljesen komolyan gondolja.

Nem szólok semmit. Ezek a szavai valahogy villámcsapásként érnek. Nem érzi, egyszerűen nem érzi, mennyire szeretem, mennyire fontos nekem. Lehet, hogy néha mondok neki olyat, amit nem egészen úgy gondolok, de eddig azt hittem, tudja. Azt hittem, tudja, hogy néha magával ragadnak az indulataim, és bántom őt, akármennyire is szeretem.

Kíváncsi vagyok, mit gondolt, amikor majdnem megcsókoltam. Vajon mi járhatott a fejében? Vajon mért pislogott olyan kétértelműen? Akármennyire is jártatom az agyam, próbálom kitalálni ezeket, sehogy sem sikerül. Sajnos nem láthatok bele Kriszti fejébe. Egyszer csak feláll, és elindul kifelé.

-         Hova mész? – kérdezem, mikor már az ajtóban áll.

-         A fürdőbe – válaszolja, majd nagy lendülettel becsapja az ajtót maga után.

Ismét egyedül maradok a gondolataimmal. Nekem is vannak érzéseim, és nekem is fáj, ahogy a legjobb barátnőm viselkedik velem, de úgy tűnik, ez őt csöppet sem érdekli, vagy észre sem veszi. Sóhajtok egyet, és felállnék, hogy kimenjek egy kicsit levegőzni, amikor megakad a szemem a szekrényben lévő rózsaszín naplón, mely mellett ott vannak a kulcsok. Tudom, nem lenne szép dolog beleolvasni, de talán hozzásegítene ahhoz, hogy jobban megértsem őt. Hosszas tanakodás után magamban, végül úgy döntök, erre a lépésre szükség van. A kezembe veszem a könyvecskét, nagy levegőt veszek, és kinyitom.

***

„2012. október 12.

Azt hiszem, a mai nap volt életem eddigi legrosszabb napja. Annak viszont nagyon örülök, hogy itt van mellettem a legjobb barátnőm.

Reggel alig bírtam felkelni, és valahogy úgy éreztem, semmi nem megy. Léna mindenáron vigasztalni próbált, de valahogy leperegtek rólam a szavai. Nehéz időket élünk most, és valamilyen szinten muszáj egymásra támaszkodnunk. Nehéz vele együtt élni, de egyrészt szeretem, másrészt szükségünk van erre.

Amint beértünk az iskolába, az osztályfőnökünk közölte velünk, hogy innentől kezdve nincs iskolánk, mivel a diákok közül már csak mi ketten maradtunk. Lehet, hogy eddig utáltam a sulit, nem szerettem ide járni, de akkor valahogy megszakadt a szívem. Rá kellett jönnöm, hogy ide már soha többé nem térünk vissza.

Bementünk a kedvenc tantermembe, és leültünk a szokásos helyünkre. Sírva fakadtam, mire Léna próbált vigasztalni. Megölelt, simogatott, és annak ellenére, hogy ezzel sem sikerült mosolyt csalnia az arcomra, jól esett.

-         Ne félj! Itt vagyok. – Én pedig csak még jobban sírtam.

-         Meddig? – kérdeztem kétségbeesetten.

-         Ameddig csak akarod, és bármi történjen, soha nem foglak magadra hagyni – válaszolta. Tudtam, ez az eddigi legmerészebb ígérete.

-         Félek, hogy akaratodon kívül mégis be fog következni.

A pad fölé görnyedtem, és egyre sűrűbben folytak a könnyek a szemeimből. Ebben a pillanatban semmi nem volt rendben. Elvesztettem az iskolámat, az osztályomat, a testvéremet, és a szüleimet is, ráadásul félő, hogy a legjobb barátnőmet is el fogom. Egyre szorosabban ölelt magához, mintha azt akarta volna üzenni, hogy ő sem akar engem elveszíteni.

- Szeretlek – mondta, én pedig…”

***

Idáig jutok az olvasással, mert közben bejön Kriszti, és dühösen mered rám.  Gyönyörű, kék szemei most mintha szikrákat szórnának.

-         Ne haragudj, de erre szükségem volt, ahhoz, hogy jobban megértselek – kezdek magyarázkodni, erősen gesztikulálva a kezeimmel.

-         A napló magánügy, Léna. Nem olvassuk el a másikét, én sem olvastam bele a tiédbe – kiabál velem, megint.

-         Igazad van – adom meg magam -, de fogalmam sincs milyen titkolnivalód van előlem. Legjobb barátnők vagyunk, azt hittem, mindent megosztunk egymással, de úgy tűnik tévedtem.

Kriszti sírva fakad. Egyszerűen nem értem. Felidegesít, amit tudja, hogy rosszul tűrök, utána pedig zokog, ha veszekszem vele. Megpróbálom megölelni, mire pofon vág. Egy hatalmasat csattan a keze az arcomon, mégsem fizikailag fáj.

-         Menj el! – kéri, én pedig teljesítem a kérését.

Kisétálok a teraszajtón, majd a teljesen üres utcákra. Olyan ez, mintha minden haldoklana. A fák már lehullajtották összes levelüket, és kopaszok. Halottak, ahogy kivétel nélkül minden. Csak a színpompás avar ér bokáig, mely arról árulkodik, hogy azok a fák valamikor éltek.

Fogalmam sincs, hova menjek, így futni kezdek, teljesen értelmetlenül, és céltalanul. Nem sokkal később arra a játszótérre keveredem, ahol a nyári szünet utolsó napját töltöttük Krisztivel. Összeszorul a szívem az emlékektől. Valakinek a hiánya, akit szeretsz, olyan, mintha megvonnák tőled, az ételt, az italt, és a levegőt. Én most tudom, hogy ha Krisz nem jön utánam, valószínűleg soha többé nem látom, így már most hiányzik.

Erre gondolva egy könnycsepp gördül végig az arcomon, aztán az egyik rozoga, ezer éves hintához sétálok. Fénykorában zöldre volt festve, de a festék réges-rég lekopott róla, és csak az alatta lévő rozsdás fémváz látszik. Leülök rá, félve, hogy összeszakad alattam, de ez nem következik be. Lábaimmal meghajtom magam, a hinta pedig hangos nyikorgással adja tudtomra, hogy elindult, mivel alig érzem.

Felnézek az égre, ami tele van viharfelhőkkel. Esni fog. A szél fúj, és iszonyat hideg van, a kabátomat pedig Krisztinél hagytam.

Ma vége. Ma vége mindennek számunkra a Földön. Mikkor erre rájövök, megállítom a hintát, ami egy kattanással jelzi, hogy nem bírja tovább, és leszakad. Én pedig ülök a földön, mint egy szerencsétlen elhagyott lány, akinek nem elég, hogy összetört a szíve, meg is fog szakadni.

Jó darabig ülök így, de hiába fáj akármennyire, nem tudok sírni. Hét éves korom óta sosem sírtam úgy igazán. Egyszer csak azt érzem, hogy valaki a hátamra terít egy kabátot, hátranézek, és a világ leggyönyörűbb szempárjával találom szembe magam. Olyan szép szín a kék.

-         Köszönöm – mondom, majd belebújok a dzsekibe, a legjobb barátnőm pedig leül mellém a földre.

-         Tudod, a megbocsátás az erősek tulajdonsága. Csak a gyengék nem képesek elnézni mások hibáit, vagy rossz tetteit.

-         Ezek szerint nem haragszol rám?

-         Egyáltalán nem – válaszolja, majd magához ölel. – Akartam veled beszélni egy bizonyos dologról, de még mindig nagyon félek tőle.

-         Mitől? – kérdezem, majd közelebb húzom magam hozzá.

-         Attól, hogy megharagszol rám, vagy félreértettem valamit.

-         Ha nem mondod el, mi ez a dolog, sosem fogod megtudni, mit reagálnék rá – mondom mosolyogva, és kezdem sejteni, mi lesz az.

-         Amikor a cukrászdában voltunk nyár végén, azt hiszem, te majdnem… - elakad a hangja, fogalmam sincs miért.

-         Megcsókoltalak? – fejezem be a mondatát, kérdéssel, mert nem vagyok egészen biztos benne.

-         Akarom azt a csókot!

Meglepődöm. Először fel sem fogom igazán, mit mondott, aztán mikor leesik, elmosolyodom. Magam felé fordítom őt, és megint közeledni kezdek hozzá. Alig pár centi hiányzik, amikor egyszercsak elered az eső; de nem úgy, ahogy szokott, hogy először szemerkél, aztán egyre erősebben, hanem azonnal hideg zuhanyként zúdul a nyakunkba egy nagy adag víz. Ráadásul mindez hatalmas égdörgéssel történik, aminek következtében mindketten megijedünk, és hátraugrunk. Elnevetem magam, mire Kriszti is nevetni kezd. Ha ezek az utolsó perceink, legalább boldogan telnek.

-         Szeretlek, Léna – mondja, én pedig megfogom a kezét, és álló helyzetbe húzom, miközben én is felkelek a hideg talajról.

-         Menjünk, keressünk egy padot! – Csak bólint.

A játszótérhez közel találunk is egyet, melyre leülünk. Talán utoljára, átölelem őt, aztán elveszünk a sötétségben, és elszakadunk egymástól.

***

Furcsa érzés meghalni. Nem rossz, ahogy sokan gondolják. Még csak nem is félelmetes. Csak előtte féltem egy kicsit, de most, hogy megtörtént, már egyáltalán nem. Amikor a padon elnyelt minket a sötétség, Krisztivel elváltunk, és azóta nem is láttam őt. Elvileg találkozhatnék vele, hogyha mindenféle segítség nélkül megtalálom, itt, a halottak országában, vagy világában. Körülbelül kizárt, hogy sikerülne. Amikor legutóbb találkoztam a Nagy Főnökkel – aki egyébként olyan alakot vesz fel, amilyet akar, és senki nem ismeri az igazi alakját -, azt mondta nekem, hogy földi mértékegységben ez a hely legalább öt milliárd négyzetkilométer.

Mióta ide kerültem, eltelt körülbelül három hét. A lényeg, hogy december 21-ét írunk, mikor is elpusztul a Föld, a halottak világa, és mi is. A naplómban elrejtett kóddal tudok bejutni bizonyos helyekre, Áron kódjának segítségével pedig megtaláltam őt. Segített nekem hozzászokni az itteni viszonyokhoz, és Krisz hiányához. Most viszont magamra hagyott, mivel a Nagy Főnök hívatta, ahogy szerintem mindenkit; rajtam kívül. Valahogy úgy érzem, terve van velem, meg Krisztivel is, és hiába próbálok rájönni, fogalmam sincs mi.

Egyszer csak egy hatalmas morajlást hallok, és elkezdek rohanni. Hiába futok, nem nagyon jutok sehová. Aztán nekimegyek valakinek, és elesem.

-         Jaj, ne haragudj – kérek bocsánatot, majd felnézek, és egy tökéletes arcot látok, tengerszín szempárral. – Kriszti?

-         Igen, én. Gyere gyorsan!

-         Mi történik?

-         Majd mindent elmagyarázok, csak gyere!

Megfogom a kezét, aztán együtt kezdünk futni. Megint nem érzem, hogy haladunk, de valahogy mégis egy aprócska búvóhelyre érünk, amely felhőből készült. Nincs benne semmi. Leülünk, egymással szemben, én pedig nagyra nyitott szemekkel bámulom a legjobb barátnőmet, hátha elmagyarázza, mi történik.

-         Add a kezed! – kiabálja, én pedig hűséges juhászkutya módján, engedelmeskedem. – Ne azt, a másikat, amin a karkötő van.

Kicserélem a kezeimet, majd Kriszti összeérinti a két karkötőt. A jelek felragyognak rajtuk, aztán elvakít minket a fény, és a nagy fehér semmibe kerülünk.

-         Hol vagyunk? – kérdezem, miközben körülnézek.

-         A semmi közepén. Szó szerint.

-         Hogy kerültünk ide?

-         Nos, Nárcisz elmondta nekem, hogy mire való a karkötő, ennek következtében a Nagy Főnök dühös lett, és nagyjából egy órával előbb vetett véget mindennek, mint tervezte… pontosabban majdnem mindennek.

-         Hogyhogy életben maradtunk? Mármint a lelkünk, hogy nem pusztult el?

-         Emlékszel, mikor Nárcisz azt mondta, hogy mi a halálban is életben fogunk maradni?

-         Igen, akkor sem értettem, mire akar ezzel célozni.

-         Ne már, hogy még mindig nem érted – akad ki rám, majd sóhajt egyet. – Amikor nekünk adta a karkötőket, megmentett minket a visszafordíthatatlan pusztulástól. Az Úr adta neki ezt a két karkötőt, hogy keressen magának valakit, akivel együtt újra létrehozhatnak valami hasonlót, mint amit elpusztított.

-         Ezek szerint nekünk kell létrehoznunk az Új Földet? – kérdezem, miközben elkerekednek a szemeim, és leesik az állam.

-         Igen – válaszolja széles mosollyal az arcán.

-         Menni fog nekünk?

-         Azoknak ne menne, akik túlélték a világ végét? – kérdezi nevetve, én meg csak elmosolyodom. – Csak figyelj!

Előrenyújtja a kezét, melyen a karkötő van, és tűz meg kődarabok esnek ki belőle, majd összeállnak egy apró gömbbé.

-         Ez lesz az Új Föld? – érdeklődöm, ő pedig csak bólogat. – Akkor az emberek kisebbek lesznek, mint mi.

-         Mi is jóval kisebbek vagyunk Istennél.

-         Kiscsillag, most már mi vagyunk az istenek, vagyis inkább istennők.

-         Szeretlek – fűzi hozzá mosolyogva.

-         Én jobban.

Magamhoz húzom, finoman végigsimítom a hátát. Tudom, hogy most senki, és semmi nem fog minket megzavarni, így sokkal hevesebben ver a szívem, mint eddig bármikor. Beletúr a hajamba, megremegek, mire egyre szorosabban húz magához. A csók elcsattan, és tudjuk, hogy soha többé nem zavarhat meg minket semmi. Együtt maradunk, örökké.

Vége

(2010. november 26. – 2011. január 19.)