Figyelem: Nyomokban female slasht tartalmazhat!

Nyár eleje volt. A nap gyönyörűen sütött, a zöld levelű fák ágain pedig madarak kamatoztatták énekesi tehetségüket. Egy cinege éppen egy óvoda udvarának fáján dalolt, melyen a kisgyerekek vígan játszottak. Csak Viola, öt éves, középső csoportos kislány ült egyedül az egyik padon, míg Keve – szintén középső csoportos kisfiú – oda nem ment hozzá.
- Gyere játszani! – kérte a kislányt, és elkezdte rángatni a kezeit.
- Nem akarok – mondta Viola, majd felállt, és átült egy másik padra, de a fiú utána ment.
- Nem én fejeztem le a babáidat!
- Én már nem hiszek neked! A zsírkrétáimat is te vetted el, és utána letagadtad. Azt hittem barátok vagyunk.
- Barátok vagyunk – próbált védekezni a kisfiú.
- Már nem! – felelte Viola, majd hátat fordított Kevének.
- De ez most tényleg nem én voltam!
A lány nem válaszolt, csak úgy maradt. Hátat fordítva a fiúnak, és vele együtt az egész világnak.

10 évvel később:

Viola a szobája sarkában ült, és sírt a korom sötétben. Jó ideje csak a Hold fénye világította be a kis helyiséget, és csak a falióra ketyegése törte meg a néma csendet. A lány a kezében egy pengét szorongatott, mellyel időnként meg-megvágta az alkarját. Ezt a pocsék helyzetet – gondolta magában. Kevével óvoda óta teljesen eltávolodtak egymástól, és sosem derült ki, hogy ki szedte le a babák fejét és miért. Viola még mindig úgy gondolta, hogy a fiú volt, és haragudott is rá érte, nem tudta elfelejteni. Ennek ellenére beleszeretett. Óvodában, általános iskolában végig egy osztályba jártak, és a sors úgy hozta, hogy középiskolában is ugyanazon osztályba kerüljenek. Mind a ketten nagyon népszerűek voltak az ellenkező neműek szemében, és senki nem értette, miért utálják egymást. Viola legjobb barátnője, Hanga is folyamatosan azt szajkózta, hogy őket, kettőjüket egy párnak teremtették. Ez a legnagyobb valószínűséggel így is volt. A gyűlölet és a szerelem két olyan ellentétes érzés, melyek képesek egyszerre létezni, de könnyen felemészthetik azt az embert, aki így érez. Úgy tűnik Violával ez kezdett el történni. Elkezdték őt enni, emészteni a saját érzelmei. Könnyei kék szemeiből kiesve végigfolytak kissé pufók, mégis gyönyörű arcán, majd derékig érő világosszőke haján folytatták útjukat. Néha szüksége volt néhány ilyen magányos órára, és a fizikai fájdalom is kellett neki, különben teljesen összeroppant volna saját érzelmei súlya alatt. Számára ez egyfajta menekülési útvonal volt. Habár nem tudta teljesen elnyomni a lelki fájdalmait, mégis valamilyen szinten enyhíteni tudta, kellemes érzést tudott okozni neki. A sok stressz, és bánat után pedig szüksége volt erre, meg az is kellett, hogy erről senki, de az égvilágon senki ne tudjon.

Mikor már nem volt hely hol megvágni az alkarját, eldobta a pengéjét a sötét messzeségbe, miközben hanyatt dőlt az ágyán.

- Jó reggelt, Vio! – üdvözölte a lányt Hanga.

- Neked jobbat! – felelt a megszólított, kávéját kortyolgatva.

- Mit csináltál te az éjszaka? Mert egy dolog biztos: Nem aludtál. – Sötétbarna, szinte fekete szemeit vádlón emelte legjobb barátnőjére.

- Szexeltem – közölte, majd egy egyszerű vállrántással jelezte, hogy nem hajlandó erről többet beszélni.

- Tényleg? – kérdezte Hanga, mert nem értette barátnője jelbeszédét.

- Nem.

- Hát akkor?

- Semmi közöd hozzá! – váltott kicsit durvább hangnemre, miközben összegyűrte az immáron üres papírpoharat, melyből a kávéját itta.

- Azt hittem a legjobb barátnők mindent megosztanak egymással, kivétel nélkül.

- Hát rendben – mondta Viola egy kis hatásszünet után, majd felhúzta pulóvere ujjait, és alkarjával fölfelé fordítva lerakta kezeit a padra.

- Szent Isten! Mi a jó halált műveltél a kezeiddel?!

- Összevagdostam – közölte teljesen higgadtan, mintha semmi rosszat nem tett volna.

- Te nem vagy egészen normális! Még is miért csináltál ilyet? – Abban a pillanatban becsengettek.

- Majd szünetben elmondom – felelte, de egész iskolaidő alatt kerülte a találkozást.

- Miért nem akarod elmondani nekem? – kérdezte Hanga, miközben gyors léptekkel beérte a hazafelé tartó Violát.

- Honnan veszed, hogy így van? – A lány megállt, mire a másik is így tett mellette.

- Ismerlek. Az meg elég feltűnő, hogy egész nap úgy kerültél, mintha a legnagyobb ellenséged lennék.

- Jó, oké. Bevallom, valóban nem akartam elmondani – válaszolt egy sóhaj kíséretében, majd felhajtotta a pulóver ujjait, megszemlélni, hogy mennyire lehetnek súlyosak a vágásai.

- Miért? – érdeklődött, miközben ijedten barátnője karját bámulta, és hátralökte ébenfekete haját, sötétbarna szemei pedig elkerekedtek a kíváncsiságtól.

- Félek, hogy tovább adnád valakinek, vagy rosszul próbálnád megoldani a problémát.

- Nem bízol bennem?

- Senkiben nem bízom – felelte egy vállrántással, kissé megemelve ezzel félvállas, szürke iskolatáskáját, majd ismét elindult. Hanga követte.

- Hova mész?

- Haza.

- Megyek én is. Vita nincs.

A szőke lány sóhajtott egyet, de nem ellenkezett. Hagyta, hogy barátnője mellette sétáljon. Csendben mentek, nem szóltak egymáshoz. Mindketten tudták, hogy most jobb így, mert ha megszólaltak volna nem bírtak volna értelmes dolgot kinyögni. Ezt hívják barátságnak tulajdonképpen. Amikor mindketten tudják, mire gondol a másik, de nem mondják ki, mert tudják, fájdalmas lenne. Így maradt a csend. A csend, mely már közel sem volt kínos hallgatás.

Egészen addig hallgattak, amíg Viola otthonához nem értek.

- Nem egészen világos valami – szólalt meg a sötétebb hajú. – Azt tudom, hogy ki miatt csináltad, de nem értem miért. Te is tudod, hogy bármikor a tiéd lehetne.

- Tévedsz. Utál engem. De ezt inkább beszéljük meg bent – felelte Viola, majd elővette kabátzsebéből a lakáskulcsot és udvariasan előreengedte a barátnőjét, majd besétált ő is. – Anyáék nincsenek itthon.

- Hogy-hogy? – lepődött meg. – Nálad ilyenkor mindig itthon szoktak lenni.

- Most elmentek egy hétre, nyaralni. A húgomat pedig rám hagyták. – Majd egy szőke, tíz éves kislány bukkant fel az egyik ajtóban, mintha csak igazolni akarná Vio szavait.

- Szia Alíz! – köszönt Hanga, mire a kislány nyelvet nyújtott és visszavonult a szobájába.

- Áruld már el, hogy tudsz te ezzel így együtt élni!

- Nem kicsit nehezen, de megmondtam neki, hogy én csinálok neki kaját, ő pedig a szobájában marad, és nem zavar engem.

- Szép. Ügyes egy egyesség.

- Köszi. Na, menjünk be! – Azzal a lendülettel kinyitotta a szobája ajtaját, besétált és leült az ágyára, barátnője pedig követte, de ő a földön foglalt helyet.

- Miből gondolod, hogy utál téged? – kérdezte a fekete hajú hirtelen.

- Azt tudod, hogy óvoda óta ismerjük egymást. – Hanga bólintott. – Akkor, azt hiszem középső csoportban összevesztünk, és azóta nem is szólunk egymáshoz. Egyébként honnan tudod, hogy beleszerettem?

- Még a vak is látja, hogy folyamatosan őt nézed, és azt is, hogyan nézel rá. Lehetetlen nem észrevenni.

- Ennyire? – Sóhajtott.

- Ne aggódj! Szerintem rajtam kívül nem vette észre senki. Már csak azt nem értem, hogyan jöttél rá, hogy beleszerettél.

- Igazából mindig is tudtam, és…

- Hitted! – vágott a szavába, mély hangján Hanga. – Nem tudtad, hanem hitted, és hiszed most is.

Viola erre nem tudott mit mondani, csak még nagyobbra nyitotta kerek szemeit, megrántotta a vállát, majd ledőlt az ágyára, melyen eddig ült. Semmi kedve nem volt magyarázkodni, elmondani mennyire szereti Kevét, hiszen tudta, hogy barátnője úgyse hinné el.

Gondolkodott, mit kéne mondania, mikor azt vette észre, hogy Hanga rajta fekszik, és annyira közel hajol, hogy az orruk összeér.

- Tudod, mire lenne most szükséged? – kérdezte a fekete hajú, miközben beletúrt a másik lány hajába.

- Mire? – kerekítette el a szemeit, ellenkezni akart volna, de jelen pillanatban nem volt hozzá ereje, ráadásul félt, hogy megbántaná barátnőjét.

- Erre – felelte, majd megcsókolta a lányt, aki bénultan hagyta magát.

A kék szemű azt hitte, hogy Hanga ennyivel beéri, de tévednie kellett. A lány újra megcsókolta Violát, majd benyúlt pulóvere, és pólója alá is, és leszedte róla a két ruhadarabot.

- Ne! – kérte Viola, de a másik folytatta.

Elkezdte simogatni a lány hátát, miközben folyamatosan csókolta a száját, aztán egy egyszerű mozdulattal kikapcsolta fehér színű melltartóját, utána le is vette róla.

- Tudod… - kezdte Hanga, majd belemarkolt a másik lány, közepes méretű, szép, kerek melleibe, mire az lefogta a fekete hajú kezeit, és villámokat szóró tekintettel nézett a másikra.

- Hagyd abba! – üvöltött a másikra, talán kicsit durvábban a kelleténél, mert az sírva fakadt.

- Én azt hittem, hogy…

- Hinni a templomban kell! – vágott a szavába, miközben elkezdte visszavenni a ruháit. – Szeretlek, csak nem úgy. Ez nem a te hibád, én sosem vonzódtam a nőkhöz, és most sem éreztem semmi olyat… Szóval érted, ez így nekem nem lenne jó.

- Ne haragudj!

- Úgy nézek ki, mint aki haragszik? – Hanga bólogatott. – Akkor tévedsz, de ilyet légy oly’ drága ne csinálj többé. Rendben?

- Oké. Megígérem, hogy soha, de soha többé nem teszek ilyet – felelte majd elmosolyodott, letörölte a könnyeit, aztán egy zsebéből elővett papír zsebkendőbe kifújta az orrát. – Megpróbáljalak összehozni Kevével?

- Felejtsd el! Nem fog menni.

- Dehogynem. Majd meglátod – jelentette ki, majd azzal a lendülettel felkelt, és köszönés nélkül kiviharzott a házból.

- Vio! Kérlek, hallgass meg!

- Neked Viola vagyok, és nem vagyok kíváncsi rád!

- Hangáról lenne szó – mondta Keve, a lány pedig megállt és megfordult.

- Miattad halt meg, mert azt hitte, hogy így jobb lesz nekünk, azt hitte, hogy így képesek leszünk közel kerülni egymáshoz.

- Ez inkább a te hibád – jelentette ki halkan a fiú.

- Hogy mondtad?!

- Semmi – sóhajtott.

- Ajánlom is. – Viola ránézett szerelmére, dühösen. Most legszívesebben felpofozta volna őt.

- Furcsa egy kapcsolat a miénk – mérte fel a helyzetet, majd látván, hogy erre a lány nem reagál semmit, folytatta: -, lehetetlen úgy együtt lennünk, hogy szeretjük egymást, miközben gyűlöljük is. Persze ennek a megoldása az lenne, hogyha végre megbocsátanál azért, amit nem is én tettem.

- Állandóan hazudsz, régen is azt tetted, most is. Különben nem lenne rád szállva az összes lány a suliból.

- Teljesen igazad van, de engem egyikük sem érdekel.

- Akkor minek hülyíted őket?

- Azért, hogy jobb kedvem legyen – vallotta be, majd barna haját hátrasimította, és zöld szemeit a lányra emelte. – Szeretlek.

- Most már késő! Hanga… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert elsírta magát.

- Hanga azért ölte meg magát, hogy ti együtt legyetek, és így neki is jobb – ugrott elő a bokorból Viola kicsinyített mása, Alíz.

- Kicsi vagy még te ehhez, nem értesz semmit – vélte Keve.

- Dehogynem! – védekezett a kislány. – Hallottam és láttam Vio utolsó beszélgetését Hangával, és olvastam azt a levelet is, amit maga után hagyott. Elvégre nekem adta oda, hogy juttassam el hozzátok. Olvastátok már?

- Éppen most akartam odaadni Violának, hogy olvassa fel hangosan, de nem hajlandó meghallgatni.

- Add ide! – közölte a nagyobbik lány, majd kikapta a levelet a fiú kezéből, melyet időközben elővett.

- „Kedve Viola és Keve!” – kezdte olvasni, de a sírástól elcsuklott a hangja, így átnyújtotta a levelet a fiúnak.

- „Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon hálás vagyok nektek, amiért egész életemben mellettem álltatok. Mindig is, minden áron meg akartam nektek ezt hálálni, és azt hiszem most megtaláltam a módját. Így közelebb kerülhettek egymáshoz, és Viola, nem kell attól félned, hogy összetöröd a szívem. Azt hiszem ez a legjobb megoldás mindhármunknak, és nincs másik. Remélem, hogy ezután boldogan fogtok együtt élni. Puszillak titeket: Hanga. Utóirat: A babáidat én fejeztem le anno. Ne haragudj.”

- Ne… én ezt nem – sírta Vio, de egyszerűen nem tudta elmondani, amit akart.

- Ez elkerülhető lett volna, ha… - kezdte Alíz, de a fiú csendre intette.

- Mondjad, hugi!

- … hajlandó vagy beszélni Kevével – fejezte be a kislány a mondatot.

Violát villámcsapásként érte a felismerés; húgának teljes mértékben igaza volt. Még jobban sírni kezdett, Keve megpróbálta átölelni, de a lány ráütött a kezére, majd elfutott hazafelé.

Egy hét telt el. Az idő reggel kilenc felé járhatott, Keve és Viola egymás mellett ültek a padban, földrajz órán. A lány még mindig nem volt hajlandó hozzászólni a fiúhoz, hiába tudta, hogy húgának teljes mértékben igaza volt. Próbálta elhárítani magáról a felelősséget, igen kevés sikerrel. A földrajz tanárnőjük éppen a gyűrődésről és a vetődésről beszélt, de egyikük sem tudott odafigyelni.

- Figyelj, Viola – szólalt meg halkan Keve, mire a lány odafordította a fejét, és kék szemeivel méregetni kezdte a fiút. – Én nagyon szeretlek téged, és mindig is szerettelek. Ha már Hanga is úgy akarja, össze kéne jönnünk. Muszáj lesz, már csak érte is. És ne vitatkozz! Tudom, hogy szeretsz.

- Így van – vallotta be keserűen a lány.

- Hát akkor?

- Keve és Viola jó lenne, ha befejeznék a kis mellékes szóváltást! – szólt rájuk a földrajz tanárnő, majd folytatta az anyag magyarázását.

A fiú és a lány szem forgatva folytatták a jegyzetelést, majd egymásra mosolyogtak, és a pad alatt összekulcsolták kezeiket.

- Szeretlek – mondta ki Viola most először.

- Én is – felelte Keve, mire a mögöttük ülő lány felállt és tapsolni kezdett, amivel egy hullámot indított el.

Nem sokkal később Kevén és Violán kívül az egész osztály állt, és tapsolt. Még a tanárnő is abbahagyta az anyag magyarázását, és mosolyogva figyelte, hogy a lány és a fiú végre viszonylag boldogok, még akkor is, ha elvesztették legjobb barátnőjüket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés