Csak sétálok, és az a kibaszott eső már megint esik. Vihar van, én pedig csak sétálok, hát nem hiszem el. Miért csinálom ezt egyáltalán? Egyáltalán miért vagyok itt, ezen a világon? Miért? Miért? Miért? Istenem, bár véget érne minden. Bár lenne valahol egy szebb világ, bár várna rám. Felpillantok az égre és nem látok mást csak felhőket, sötét, vad, zord felhőket, melyek eltakarnak minden fényességet az életből. Körbenézek, de nem látok mást, csak fákat, amelyek a széllökésektől fenyegetően ide-oda dülöngélnek. Az egyik mindjárt rám esik, legalábbis nagyon remélem. Beállok alá, de nem történik semmi, még csak a villám sem csap bele, úgyhogy szomorkásan, reményvesztetten sétálok tovább. Tovább, egészen addig, amíg be nem érek egy kisebb városba. Fogalmam sincs, mennyi ideje sétálok, mert nem láttam mást, csak sötétséget, de biztos vagyok benne, hogy jó néhány napja. Hihetetlenül száraznak érzem a torkom, és a gyomrom is korog, ezen kívül pedig minden egyes porcikám sajog. Azt sem tudom mennyit haladtam előre, csak annyit tudok, hogy eljöttem. Eljöttem onnan, ahol biztonságba voltam, ahol enni, inni kaptam, ahol volt hol aludnom, reménykedve abban, hogy máshol szeretni fognak. 
Tévednem kellett. Az emberek sajnos nem olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Én a nevelőimen kívül más emberekkel nem is találkoztam, és azt hittem mindenki olyan, mint ők. Mindenkit befogadtak, de sajnos kevés szeretetet adtak nekik. Szerintem nem is én vagyok az egyetlen, aki elmenekült. Arról fogalmam sincs, hogy a többiek miként boldogulnak, vagy boldogultak, és nem is érdekel, hiába volt az árvaházban mindig az, hogy a másik gyerek a testvérünk. Én senkit nem tudtam a testvéremként szeretni. Senki nem fogadott be. Mintha hat kezem, vagy nyolc lábam lenne, vagy hasonló furcsaság, de nem. Egy egyszerű srác vagyok. Tizenhét éves, szőke hajú, és kék szemű, mégis átlagos, és nem a „szőke szépfiú” benyomását keltő. Egyszerűen nem vagyok olyan, mint a többiek, már egész kiskorom óta.
Nekiállok futni, de hamar elfáradok, így sétálva folytatom az utamat, csurom vizesen. Befordulok egy sarkon, majd egy másikon. Minden tele van utcazenészekkel, csórókkal, híd alatt lakókkal. Úgy tűnik én is erre a sorsra jutottam. Jó erősen belerúgok egy kavicsba.
- Azt a kibaszott kurva életbe, hogy mért van ilyen rohadt szar helyen az a kavics! – üvöltöm bele a semmibe, majd leülök a földre.
Az egyik hajléktalan félénken néz fel az újságja mögül, majd amikor haragosan ránézek, visszatemeti magát a sorok közé. Egy rendőr is rám néz, de tovább nem foglalkozik velem, úgyhogy én sem vele. Én pedig ott maradok, ott ülök, és bámulok bele az esőbe…