Csak nézek magam elé, látom a fákat, az avart, és egyéb növényeket. Egy állatot keresek, egy kis mókust, ami elmenekült a kezeim közül, mikor megpróbáltam egy kicsit közelebbről is megvizsgálni. Úgy tűnt sántít, és talán vérzik is a kicsi fejecskéje. Azt hitte, a buta kis jószág, hogy bántani akarom, pedig éppen ellenkezőleg. Én nem vagyok pusztító hajlamú, mint a legtöbb modern ember. Mindennél jobban szeretem az állatokat, csak kár, hogy már csak ilyen kevés maradt belőlük. Az emberi brutalitás szinte teljesen eltűntette őket a Föld színéről, ahogy az erdőket, és a növényeket is, mondván, hogy mindent elő lehet állítani mesterségesen. Én viszont 2130.-ban is szeretek az erdőben lenni, szeretem nézni a fákat, a lehullott leveleket, az állatokat, akármennyire ciki is, hogy nem otthon bámulom a falnyi képernyős televíziómat, vagy játszom a háromdimenziós videojátékaimmal. Öltözködésemben is a száz évvel ezelőtti divatot követem, nem érdekel, mennyire néznek idiótának miatta, hiszen akkor még voltak emberek, akik meg akarták menteni az élőlényeket, és nem csak saját magukat tartották méltónak az életre, a létezésre.
Meglátom tőlem nem messze a kis mókust, tudatosul bennem, hogy tényleg vérzik a feje, és sántikál is. Megpróbálom elkapni, de sokkal gyorsabb nálam, és elszalad. Nem csodálom, hogy ennyire fél tőlem, hiszen az emberiség hibája, hogy alig akadnak fajtársai. Felmászik egy fára, azt hiszi, ezzel kifoghat rajtam, de téved. Megkapaszkodom a fa törzsében és elkezdek fölfelé mászni. Kemény, és nehézkes az út felfelé, meg is izzadok, mire a fa tetejére érek, ahol a kisállat tanyázik. Elérem az ágat, amin ücsörög, de amint megpróbálok fellépni rá, megcsúszik a lábam. Érzem, ahogy zuhanok, de nem tudok mit tenni, hiába próbálok megkapaszkodni egy-egy kiálló faágban, de a kezeim csak a levegőt markolásszák.
Földet érek, érzem, ahogy a hátam nagy erővel a talajnak csapódik. Éles fájdalom nyilall bele, és a fejembe is. Megérintem, hosszú, barna, göndör fürtjeimet, és érzem, hogy ragacsosak a vértől. Nem fogom túlélni, de csak arra tudok gondolni, hogy nem sikerült megmentenem az állatkát, de legalább megpróbáltam, nem úgy, mint mások.
Lehunyom a szemem, hagyom, hogy a lüktető fájdalom végigjárja a testem. Aztán nem sokkal később, egyszer csak teljesen elsötétül minden.

Gödöllő, 2011. szeptember 15.