- Mekkora poén! – kezdett el Dávid tapsolni és nevetni, majd megrázta a fejét. – Még hogy zombi kutya, meg tudós utódja… na, ne szórakozz velem!
A fáklyák ismét elaludtak, és éreztem, ahogy megnyílik alattam a föld, majd székestől, körülbelül három métert zuhantam, aztán valami puhára estem. Sötét volt, nem láttam semmit, és azt sem tudtam igazából, hogy hol vagyok.  Elővettem a zsebemből a mobilomat. Régi típusú Nokia, de világításra minden esetre egész jó, ha más már nem is működik rajta a térerő hiánya miatt.
A telefon zöldes, halvány fényénél próbáltam felmérni a terepet. Egy kopott, régi matracra zuhantam, székkel együtt, mely még mindig ugyanott hevert, ahol hagytam. A szobán kémcsövek futottak végig, és a közepén állt egy régi asztal, rászáradt, alvadt vérrel. Azonban még ez a szoba is beleillett a kastély képébe, mivel ugyanúgy tele volt pókhálókkal, és porral, mint bármi, ebben az épületben.
- Dávid! – kiáltottam, de nem kaptam rá semmilyen választ. – Adri! – erre sem jött felelet.
Elkezdtem keresgélni, kutattam a falon, majd találtam egy kilincset, és egy hozzá tartozó ajtót. Megpróbáltam kinyitni, de nem ment, pedig kulcslyukat sehol nem láttam.
Elindultam, kicsit jobban körbenézni a szobában, hátha találok valamit, amivel kitörhetem az ajtót, de a kémcsöveken kívül nem volt semmi. Úgy éreztem, kezd fogyni a levegő a helyiségben. Nekirohantam az ajtónak, próbáltam kirúgni, csapkodtam, teljesen kétségbe estem, de az ajtó nem akart kinyílni.
Feladtam. Könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon, és leültem csendben az ajtó mellé, mikor az egyszer csak magától kinyílt. Nem is igazán értettem, mi történt, így egy ideig csak pislogtam, majd felkeltem a földről, és kisétáltam.  Itt már világítottak a fáklyák, de azokon kívül semmi nem volt a folyosón, csak egy lépcső, mely felfelé vezetett.
Felmentem, és olyan látvány tárult elém, amilyet senkinek nem kívánok. Dávid feküdt a lépcső tetején, a szemei ki voltak kaparva, nyakából pedig darabok lettek kiharapva, és szabályosan az egész testéből ömlött a vér. Nem tudtam, hogy életben van-e még, de ha úgy is lett volna, tudtam, esélyem sincs megmenteni őt. Elborzadtam, majd apró könnycseppek szöktek a szemembe. Legszívesebben ordítottam volna, de nem tettem meg. Amennyire csak tudtam, magamba fojtottam az érzéseimet, ahogy életem eddigi tizenhét évében tettem.
Aztán csak egyszerűen elindultam volna tovább, amikor valaki, vagy valami a lépcső tetejéről visszalökött, és végighánykolódtam, bukfenceztem a köveken. Éles fájdalom hasított a lábamba. Megpróbáltam felállni, de nem ment. Ott maradtam a padlón, és hiába kezdtem el felfelé kúszni a lépcsőn, mindig visszacsúsztam.
- Tacsi, öl! – hallottam valahonnan Adri hangját, majd megjelent előttem egy tacskó, vérben forgó szemekkel, és ugyanilyen vörös vér folyt a szájából.
Elindult felém, nekem ugrott, és az utolsó dolog, amire emlékszem, az a nyakamba vájó hegyes fogak által okozott, éles, kegyetlen, hosszan tartó fájdalom.

Vége