2.    jelenet
Amy, Mason
Helyszín: Green Trees park

Amy: De jó Téged újra látni,
Már lelkem kezdett fázni.

Mason: Annyira szeretlek Téged,
Hogyha szemedbe nézek,
Akkor érzem igazán, hogy élek.

Amy: El kell mondanom valamit,
De kérlek, nagyon ne akadj ki!

Mason: Mondd csak, szerelmem!

Amy: George-dzsal találkoztam ma reggel,
S mit nem szabad, olyat tettem,
Mert szemeivel elvarázsolt engem.

Mason: Mit tettél?
Ugye nem?
Nem csókoltad meg?

Amy: Ő csókolt engem.

Mason: Mennyivel jobb…

Amy: Ne haragudj édes,
Tudod, hogy nagyon szeretlek Téged.

Mason: Akkor miért?

Amy: Mert olyan rendes ez a srác,
Könyvekért, s színházba jár,
Művelt, és okos.
Rendes… én tudom.

Mason: És én nem vagyok?

Amy: Veled nem lehet könyvekről beszélni,
Nem tudnék úgy élni,
Hogy ne tudjak véleményt kérni,
Könyvekről, s műveltségről beszélni.

Mason: Akkor nekünk van értelme?

Amy: Van. Hisz’ szeretlek,
S nekem csak Te kellesz.

Mason: Rendben, Te drága,
De ennek lesz ára,
Kérlek ne beszélj többé vele,
S maradj velem.

Amy: Nem tudnék vele nem beszélni,
Hisz’ segít nekem jól élni,
Segít nem félni,
S legjobb barátom akar lenni.

Mason: Nem lehet az, érted?!
Kérlek, tedd meg értem,
Hogy elfelejted.
(Amy sírva fakad, majd elrohan.)
Nem hiszem el…
Hogy lehetek ilyen szemét?
De úgy érzem elveszítem,
Ha nem kap semmit ezért.