Azt hittem, nem tudom megtenni. Láttam szemeiben a félelmet, és a kétségbeesést. Közelebb léptem hozzá, majd szerelmes szavakat suttogtam a fülébe. Elmondtam neki, hogy minden rendben lesz, mire kicsit talán megnyugodott. Mindketten fél méterre álltunk a kulcstól, és bámultuk azt. Ez volt az egyetlen esélyünk, de amint megpróbáltam volna elfordítani, a fiú félelemmel, és bizalmatlansággal meredt rám. Így nem tudom megtenni.
A szoba merev, töretlen csendjébe apró zaj kúszott be. Léptek zaja. Ha nem teszem meg, elkapnak.
Hosszan a fiúra meredtem, a kimondatlan kérdésre várva a választ. Bólintott. Hál’ Istennek. Így éppen időben sikerült elfordítanom a kulcsot.

***

Kinyitottam a szemem, fogalmam sem volt róla, hol vagyok. A földön feküdtem, és éreztem, ahogy Joe játszik a hajammal, de látni nem láttam semmit, csak a teljes sötétséget. Próbáltam megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Úristen, megnémultam!
- Ne félj, mindjárt jobb lesz – mosolygott rám a fiú, majd felültetett.
Iszonyatos fájdalom nyilallt bele a fejembe, olyan, mintha keresztüldöftek volna rajta egy kardod. Hozzáértem a fejemhez, a kezem ragacsos lett a vértől. Te jó ég! Mennyit zuhanhattam? Joe-nak miért nincs semmi baja? És hol vagyunk? Rángatózni kezdtem, majd megpróbáltam felkelni a földről, de a fiú visszalökött.
- Kicsim, legalább addig maradj nyugton, amíg eláll a vérzés, és visszajön a hangod.
Ez a kettő vajon összefügg? Utálom, ha nem tudok sehogy sem kommunikálni! Most mutogassam el, mint egy hülye? Áh, annyira nem fontos.
Megpróbáltam picit előre hajolni, mire a tüdőmbe nyilallt ugyanolyan fájdalom, mint a fejemben volt, és vért köhögtem föl.
- Könyörgöm, maradj nyugton! Feküdj inkább vissza!
- Jól… vagyok – jöttek ki az erőtlen szavak a számon, majd elsötétült minden.
Az utolsó dolog, amit hallottam, Joe fájdalmas kiáltása, de nem értettem, mit mond.

***

Hangokat hallok a távolból, beszélgetést. Próbálom kivenni a szavakat, de nem értek semmit. Aztán mintha egyre közelebbről beszélnének, egyre tisztábban hallom.
- Még pár napig kicsit kába lesz. Egyébként szerencsétek, hogy én találtalak meg titeket. Nem tanácsos egy ki nem dolgozott virtuális valóságban kalandozgatni.
- Nem önszántunkból tesszük.
- Üldöznek minket – szólalok meg, mire Joe, és egy orvos szerű férfi azonnal odaugranak az ágyam mellé.
- Jól vagy, cicám?
- Persze. Hisz’ a macskák mindig talpra esnek. Egyébként mi történt. Hogy kerültem ebbe a… kórház szerű valamibe?
- Kettesben hagylak Nate doktorúrral. Majd ő elmondja.
- Ugye nem mész messzire?
- Csak hozok neked teát – kezet csókol nekem, majd kisétál.
- Aranyos ez a fiú – közli a doktor úr.
- Nem véletlenül szerettem bele.
- Azért veszélyes egy ilyen finom, fiatal hölgyet egy olyan helyre hozni, ahol percenként átalakul minden. Ráadásul az emberek is áldozatai lehetnek ennek.
- Mi történt velem?
- Beleestél a kidolgozatlan rendszer csapdájába. Nem akart téged elfogadni, vírusnak érzékelt, ezért megpróbált elpusztítani. Azt ajánlom, mi hamarabb hagyjátok el ezt a helyet.
- Nem tudjuk. Üldöznek minket.
- Akkor majd én kiviszlek innen, és megadok mindent, amit csak szeretnél. Egy ilyen gyönyörű nőt nem lehet ekkora veszélynek kitenni. – Veszélyesen közel kerül hozzám, megpróbál megcsókolni, amikor kinyílik az ajtó.
Joe lép be, és úgy csinál, mint aki nem látott semmit. Kezembe nyomja a teát, majd leül Nate mellé.
- Hogy érzed magad, Kelly?
- Jobban – felelem egy mosollyal, majd belekortyolok a teámba.
Körbenézek, fehér falakat látok, apró ablakokkal a velem szemközti falon. Semmi nincs a helyiségben, csak az egy darab kórházi ágy, amin fekszem, és a kanapé, ahol a fiúk ülnek. Ürességet érzek belül, mintha hiányozna valami, de talán csak a hely hatása.
- Rossz előérzetem van, azt hiszem, történt még egy hasonló eset – mondja Nate, majd kisétál.
Kettesben maradunk Joe-val. Egymásra mosolygunk, majd finoman végigsimítja az egyik kezem, aztán két keze közé veszi.
- Mi történt közted és Nate között?
- Semmi – vágom rá, és automatikusan elfordítom a fejem.
- Azt láttam…
- Csak bepróbálkozott!
- Jó.
Néma csend lesz, s mintha megfagyna a levegő is. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, végül is nem történt semmi.
- Higgy nekem, cica – szólal meg hirtelen a fiú. – Ez az ember nem jó. Csak azért gyógyított meg téged, hogy megkaphasson.
- Ne beszél butaságokat!
- Figyeld meg! Most rájött, hogy nem kaphat meg téged, ezért megpróbál elpusztítani.
- Nem hiszem. Különben is, hogy tudna ő elpusztítani, mikor csak egy program?
- Akkor mitől folyik vér a szádból?
Odanyúlok, és tényleg ott érzem a ragacsos anyagot. Nem, ez nem lehet ő… Hiszen…

***

Kinyitom a szemem, sötét van. Egy ágyon fekszem, és Joe karjai béklyóként nehezednek rám. Megpróbálok megmozdulni, de nem megy, a fiú alszik.
- Joe – próbálom felébreszteni.
- Mi a baj, kicsim?
- Üldöztek minket, aztán egy virtuális valóságba kerültünk, ahol… - elhallgattat egy csókkal.
- Biztos csak rosszat álmodtál – mondja, majd visszafekszik aludni.
Én inkább kémlelem a sötétséget, nem akarok még egy ilyen álmot, hiszen nehéz lenne megint mindent elviselni. Csak álom volt, csak álom volt, csak álom. Ismételgetem magamban, amikor a velem szemközt lévő számítógép hirtelen bekapcsol, monitorja teljes egészében narancssárga színt ölt. Nem sokkal később fekete betűkkel a következő jelenik meg: „Mindent sajnálok! Szeretettel, George.”