Az ég fényesen kéklett a fehéren, és helyenként zölden csillogó mező felett. A nap sütött, és egy felhőt sem lehetett látni az égen. Már az utolsó hó is leesett, jelezvén, hogy hamarosan vége a télnek, a fagyos időszaknak, előbújhatnak azok a növények, és állatok, melyek a melegebb időjárást szeretik.
Egy kislány ült a havas fűben, hat évesnél nem nagyon lehetett több. Sötét, fekete haja mintha csak kiemelte volna elefántcsontszínű arcát, és nagyon világos, tisztán kék szemeit, melyben az öröm minden jele csillogott. A száját is, mely kezdett picit belilulni a hidegtől, mosolyra húzta, és a kezeivel, melyeket a fehér pamutkesztyű melegítette a hóban kotorászott, mintha keresne valamit. Testét rózsaszín, sok zipzáras, manapság igencsak divatosnak mondható apró kabát fedte, egy tejszínű, igencsak vastag nadrág, lábacskáin pedig szőrös csizmácskák lapultak, melyek nagyon hasonló színűek voltak, mint a kabátja, fején pedig hasonló, szőrös fülvédőt viselt.
- Megvan! – kiáltott fel, majd elsöpörte a havat egy hóvirágról, mely nagyon kis mértékben tért el a körülötte lévő világtól, hiszen a szára zöld volt, akár az akácerdő nyáron, a szirmai pedig fehérek, akár a kristálytiszta hó.
Ott ült előtte, és csak bámulta, ahogy a természet újjáéledésének az első csírája elé tárult. Nem akarta letépni, úgy gondolta, hogy az a virágnak fájna. A természetet, a növényeket, az állatokat ugyanannyinak tekintette, mint saját magát, és úgy vélte, hasonlóan is működnek. Vannak fájdalmaik, néha sírnak, néha nevetnek, néha pedig csak egyszerűen unatkoznak. Talán éppen ezért csodálta ennyire a növényt, melyet az előbb talált meg.
Nem sokkal később egy nagyjából korabeli kisfiú jelent meg a távolban. Világosbarna haja volt, hasonló színű szemei, és átlagos bőrszíne. Kék színű kabátot viselt, fekete nadrággal, és rajzfilmfigurás gumicsizmával. Kis kezecskéit nem fedte semmi, inkább a zsebében tartotta a kesztyűjét, és a kezét is. Az ember első ránézésre azt mondta volna rá, hogy a legaranyosabb kisfiú a környéken.
 Odament a kislányhoz, és eltaposta a hóvirágot, melyet az imént az megtalált.
- Ezt meg miért csináltad? – kérdezte, és kék szemeit, melyekben könnyek kezdtek csillogni, ráemelte arra a tekintetét, aki miatt majdnem sírni kezdett.
- Azért, mert anyukám azt mondta, hogy aki gyengébb, azt el kell taposni. Ez a virág gyengébb volt nálam, szóval eltapostam.
A fekete hajú, apró lánykának végigfolyt egy könnycsepp az arcán, majd felkelt a földről, és elindult megkeresni a barátnőit.