Bekapcsoltam a konzolt. A kontroller a kezemben pihent, ujjaimat pedig játékra izzítva tartottam a gombokon. Rájuk néztem. Arra gondoltam, milyen szép színűk van, és milyen jól kitűnnek az alap feketeségből. Elképesztően tetszett, elsősorban élénksége miatt, másodsorban pedig azért, amiért ennyire jól a kezembe illeszkedett. Szemügyre vettem a gombokat. Középen az X-box jele világított, zöld fényben, bal szélen pedig a két szürke irányítókar, és az irányító gombok néztek velem farkasszemet. A másik oldalon pedig a színes, betűs gombok foglaltak helyet. Alul az ’A’ jelzésű, mint smaragd, zölden díszelgett. Felette, kissé balra egy kék ’X’, legfelül egy sárga ’Y’, tőle jobbra, picit lefelé pedig egy rubinszín ’B’ gomb volt látható. Ők négyen, mintha életre keltek volna a kezemben. Hirtelen úgy éreztem, mintha mozognának, és ők lennének azok, akik átveszik felettem a hatalmat.
Azonban a kontrolleren nem csak elől, vagyis a tetején voltak gombok, hanem a hátulján is. ’RB’, ’LB’, és ’RT’, ’LT’ jelzésűek. Szürkék, akár csak az irányítók, és alig tűntek ki az alap feketeségből. Mintha elvesznének benne, pedig a játékban mennyi, de mennyi hasznuk van. Rengeteg dolgot csak velük lehet megcsinálni, ők a legszebbek, a legtehetségesebbek, a legjobbak. Mégis szürkén elvesznek a feketeségben, ahogy az irányítók is. Akár az életben.