A Napfény, s a Holdfény
Játszik egymással.
Változnak, s küzdenek,
Küzdenek a magánnyal.
Édes emlékeket idéznek mindketten,
S álmodnak.
Rólad és rólam álmodnak,
Ahogy sötétségben megfogod kezem,
S szeretsz.
Apró álmoknak átadsz engem,
De sosem változol,
Én vagyok, ki éjszakákat átdalol,
S feled.
Elfeled mindent, megbocsát, szeret…
De miért?
Apró könnyekért, mosolyért, költői képekért, szerelemért
Nem éri meg.

A Napfény, s a Holdfény
Nyugovóra tér.
Álomképek terítik be elméik,
Mindent egy helyről merítenek,
Ami csak én tudom, mi lehet.
Bűnös vagyok, tudom jól,
Érdemlem a szenvedést,
Hogy mindenki elhagyott,
Én sem tettem volna másképp.
Könnyeim felemésztenek,
Magába szippant a bűntudat,
Valaha még volt reményem,
De már az is elhagyott.
Szívem jéggé fagyott,
Nem tudott szeretni,
S ha nekem jég a szívem,
Csak csákánnyal lehet feltörni.

A Napfény, s a Holdfény
Újra álmodik,
Sok régi barátságról,
De egy képben elveszik
Mind, s csak egy marad.
Egy, amely mindennél többet ért,
Szívem azóta is remeg, és fél,
De erősebben él,
És ezt is feledi.
Feledi, hogy elárulták, megvetették, bántották,
A sok évi nyomorúság,
Rengeteg fájdalom után.
Aki szeret, az feled,
Aki feled, az szeret.
Van, aki nincs veled,
Még is melletted marad,
És emel köréd falat,
De minek,
Ha szavakkal lerombolja azt?
És kevesebbet ad vissza, mint amit kap?
És nem tudja, hogy szeretetre méltó,
Hisz’ minden ember az.
Mégis életemet áldoztam fel érte,
És meg nem érte,
Még a hála is elmaradt,
S a szívem megszakadt.

A Napfény, s a Holdfény
Megint álomba szenderül,
Lát engem egy nagy kilences előtt,
S felfrissíti elmém.
Patak folyik, hinta jár,
Előre és hátra,
Ki tudja, mit hoz ma már…
Könnyeket, vagy önfeledt nevetést?
Szerelmet? Figyelmet? Törődést? Megvetést?
Őrült, bolond mondatokat?
Szerelmes, szép szavakat?
Fájdalmat és szenvedést?
Megszegett ígéreteket?
Felesleges bocsánat kéréseket?
Unalomig ismételt jelenetek…
Most talán, de csak talán,
Örülök is, hogy megszűntek,
De nem érte meg.

A Napfény, s a Holdfény
Újra párnára hajtja fejét,
Alacsony elvárások tengerére téved,
Megtalálja emberét a messzeségben,
Kinek soha nem elég semmi,
S szívem egyetlen bűne,
Hogy vele akar lenni,
Mikor csak tud,
Minden pillanatban,
Aki szeret, ebben nem alkudhat.
Ha tudsz, vitatkozhatsz,
De én így gondolom, bármit mondasz.
És a szívem akkor is megszakadt…

A Napfény, s a Holdfény
Álmodni kényszerül,
Egy kislányt lát álmában,
S hogy milyen egy rossz szülő.
Lendül a kéz, csattan az apró testen,
S egy szava, könnye sem lehet,
Hiába kedves, hiába szeret,
Nem hallgat senkire,
Mert csak bántják,
Ha segíteni szeretne, akkor is,
Néha elég, ha csak lélegzik,
A másiknak már fáj, hogy létezik.
Annyit sír, mint senki más,
Verekszik, hisz’ az megoldás,
Csak ezzel érhet el valakin hatást.
Nem szörnyű? Nem borzalmas?
Apró kislány, mégis alig eszik, s alszik,
Mert a lelke mindennél jobban fáj.

A Napfény, s a Holdfény
Ismét álmokat lát,
Ugyanazt a kislányt,
S az emberi rossz természetet,
Akikben nincs szeretet,
Nem érdekli más őket,
Csak az élvezet,
S a lány sosem beszélt róla,
Mert ha megteszi,
A szíve darabokra hasadna.

A Napfény, s a Holdfény
Újra álmokat lát,
Kiközösítést, bántást,
Csak azért, mert emberünk kicsit más.
Művészi vénával rendelkezik,
Másképp gondolkodik,
S hű mindenhez, ami neki fontos,
Hogy nemet mondjon, neki nem jelent gondot,
És fantáziája túl élénk,
Beszélgetni másokkal meg félénk.
Majd elárulják, kinevetik,
És a szíve ismét megszakad,
Tudja, hogy nem éri meg,
De lelke fáj,
És darabokra hasad.

A Napfény, s a Holdfény
Döntésre kényszerül.
Ki kerüljön előtérbe?
Ki legyen a győztes?
Éjszakákon át, melyeken nem alszom,
Harcolnak,
S úgy tűnik, mindketten kudarcba fulladnak.
A Holdfény a gyönyörű hazugság,
A Napfény pedig fájdalmas, de igaz,
Élni kell, élni kell,
S küzdeni, küzdeni,
Akkor is, ha nem szeretnek,
Akkor is, ha bántanak,
S minden könnyért kár,
Tűrni kell, ha nehéz,
Akkor is, ha fáj.