Sziasztok!
Már elég régóta tervezem ezt a blogbejegyzést, és úgy érzem most muszáj megtennem, és muszáj mindent kiadnom magamból, ami bennem van. Akár az egész világ - vagyis a napi 10 látogatóm - előtt.

Ritkán engedem meg magamnak, hogy ennyire nyílt legyek akárkivel, de ez úgy érzem, most egy különleges alkalom. Hiszen, talán hogyha minden negatív érzelmet kiadok magamból, és tudom, hogy láthatják, hogy megérthetnek, valahol úgy érzem, kicsit pozitívabb személyiség lehetek. Hiszen ki akar egy állandóan problémázó, panaszkodó, hisztis nővel beszélgetni?

Sok minden történt velem az elmúlt időszakban. Akkor is, ha csak az elmúlt egy évet veszem számításba. Nem is tudom, hogy hol kezdjem a mesét, hogy fel tudjam venni a saját mondanivalóm fonalát. Elvégre nem sokszor írja ki magából az ember, amit érez, főleg nem az egész világ előtt. Talán újítok, és ez bátorságot ad másoknak is, hogy belássák a hibáikat, és próbáljanak változtatni azon, amin tudnak.

Hát, talán lehet, hogy egy évnél kicsit régebbre kell visszamennem az időben, ahhoz, hogy meg lehessen érteni a történteket, szóval 2011. tavaszával kezdem a mesélést. Ekkor történt velem az, hogy szerelembe estem. Nem tudom hogyan, vagy miért... És nagyon hamar össze is jöttünk a sráccal, ami borzasztó nagy hiba volt. Talán várni kellett volna, de valószínűnek tartom, hogy egymás stílusát akkor sem tudtuk volna hosszútávon elviselni. Nos, azt tudni kell rólam, hogy borzasztóan hisztis vagyok, és rettenetesen kiborulok, amikor valami nem úgy jön össze, ahogy szeretném. Olyan szinten, hogy bármi is történjen, képes vagyok saját magamat hibáztatni érte, legbelül, hiába tudom, fogom fel ép ésszel, hogy ez butaság. Na meg, borzasztóan, talán mindenkinél jobban szükségem van arra, hogy törődjenek velem, hogy szeressenek, hogy amikor szükségem van valakire, akkor ott legyen mellettem, vagy legalább el tudjam érni, tudjak vele beszélni, megnyugvást, és szeretetet adjon, meghallgasson, ha éppen arra van szükségem.
Ebből adódott leginkább a probléma, ugyanis, úgy érezte, hogy megfojtom azzal, hogy állandóan vele akarok lenni. Igazából szerintem a heti 2-3 találka, az nem az, hogy állandóan vele akarok lenni, de ugye minden este beszéltünk msn-en, és ez már nála állandóan. Nem tudom, szerintem nem logikus... de hát... pasik. Aztán azt, hogy nem tudta teljesíteni a kívánságaim, hogy hisztiztem miatta, azzal próbálta kompenzálni, hogy olyanokat ígérgetett, amit sosem tartott be. Ez végül ahhoz vezetett, hogy hiába ígért bármit, nem hittem neki. Hiába mondott bármit, nem hittem el. Azt sem, hogy szeret...
Aztán persze, amit az ember nem kap meg, de szüksége van rá, azt máshol fogja keresni. Velem is ez történt. Tettem néhány borzasztóan rossz lépést, amivel rengeteg fájdalmat okoztam. Ez most sablonosan fog hangzani, de ha visszamehetnék az időben, és megváltoztathatnám, akkor megtenném. Anyukám azt szokta mondani, hogy okos ember más hibájából tanul, a hülye meg a sajátjából... Hát ezek szerint én a hülye kategóriába tartozom, és végül is tanultam belőle.
Tavaly decemberben szakítottunk a sráccal.

Ekkor kezdett minden kicsúszni a kezeim közül. Úgy éreztem, hogy semmi sem jó, hogy nem vagyok értékes. Rendes volt a barátaimtól, akkoriban, hogy megpróbáltak jó kedvre deríteni, de sajnos nekem ilyenkor a legkevésbé van szükségem a társaságra, vagy a viccekre. Arra van szükségem, hogy legalább egy hónapig egyedül legyek, csendben, és ne menjek sehová... Persze ez lehetetlen, de egy ilyen után valószínűleg átértékelném a dolgokat. Ilyenkor nem akarok emberek közé menni. Nem akarok másokat elkeseríteni. Ráadásul teljes szívemből gyűlölöm, ha sajnálnak. Azt szeretném, hogy megértsenek, és szeressenek, ami úgy tűnik egy lehetetlen kérés. Mindenki mást vesz le a viselkedésemből, és a legtöbben téves következtetésekre jutnak. Egyszerűen másmilyen vagyok, mint ők, több értelemben is. 
Egyrészt, semmit, tényleg semmit, semmilyen érzést, gondolatot nem bírok magamban tartani, muszáj megosztanom valakivel, különben beleőrülök. Nincs is olyan dolog velem kapcsolatban, amit csak én tudnék magamról. Nincsenek titkaim azok előtt az emberek előtt, akik a bizalmamba férkőznek. Nagyon kevesen vannak, és nagyon kevesen voltak mindig is. Amikor voltak is barátaim, akkor sem mondtam el, szinte a felét sem a történetemnek. Úgy éreztem, nem értenék meg. Nem tudtam előttük megnyílni... Volt, hogy kérdeztek tőlem, az érzéseimről, de elakadt a szavam, nem ment. Nem tudtam elmondani. Talán senki nem is értheti, aki nem élte át ugyanazokat, amiket én.
Másrészt, nagyon kevés önbizalmam van. A magamról alkotott képem torz, és ezt józan ésszel felfogom, de hiába próbálok rajta változtatni, mindig úgy fogom érezni, hogy egy nulla vagyok, és semmi értelme nincs semmit sem csinálnom, mert mindenhez béna vagyok, nekem semmi sem sikerül, soha...
Harmadrészt, biszexuális vagyok, és még mindig nem sikerült teljesen elfogadnom magam. Olyan, mintha küzdeni akarnék az ellen, aki vagyok, de hiába. Mindenképpen ez maradok, nem tudok rajta változtatni.
Mindegy, ez csak egy kis kitérő volt. Folytatom a sztorit.

Szóval, aztán februárban olyat tettem, ami miatt az összes addigi barátomat elveszítettem. Egy éve történt, és még mindig álmatlan éjszakáim vannak miatta, még mindig nem tudok megnyugodni, pedig úgy tűnt, hogy az, akit bántottam megbocsátott nekem. Igazából magamnak nem tudok megbocsátani. Hiába mondja mostanság mindenki azt, akinek elmesélem, hogy 'semmi baj', meg 'bárkivel előfordul'...stb. És hiába kaptam olyan választ, hogy 'megbocsátottam', úgy érzem, hogy nekem idő kell ahhoz, hogy megbocsássak magamnak, és addig, amíg ez nem történik meg, nem tudok tenni semmit, ami arra irányul, hogy visszakapjam a barátaimat. Visszakapjam... rossz szó. Na mindegy. Igazából, hiányoznak, de valószínűleg tudják, még akkor is ha gyűlölnek most. És valahol meg is értem.

Azt hiszem, ennyit akartam csak leírni. Köszönöm, ha elolvastad.

Emsi

U.i.: Egy őszinte vallomás című versem (bár csak nagyon kevés köze van a bejegyzéshez): (x)