„Egy viharos, őszi nap volt. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, az égen pedig számtalan villám cikázott, és néha-néha lehetett hallani az ég moraját, megtörve a csapadék kopogásának csöndjét. Senki nem volt az utcákon, ahogy ez Magyarországon ilyen időjárásban megszokott. Hiába kerestem embereket, ahol elvegyülhetnék, csak bolyongtam, teljesen céltalanul.
Már fogalmam sem volt hol vagyok, és egyáltalán mit keresek ott, de nem érdekelt, ahogy ezen a világon már semmi. Leültem egy kis padra, melyet egy fa tövében találtam. Lehúztam a fejemről a kapucnit, hátradőltem, és hagytam, hogy az eső végigmossa arcomat, mintha le tudná róla mosni azt az iszonyatos fájdalmat, mely a szívemben volt. Ez valamilyen szinten sikerült is. Arcom teljesen kipirult a jéghideg víztől, és könnyeim sem látszódtak már. Előredőltem, aminek következtében elvesztettem az egyensúlyom, és majdnem leestem a padról. Fejemet rázva realizáltam, mennyire ügyetlen vagyok.
Aztán felhúztam a lábaimat, átkaroltam őket, fejemet pedig a térdemre hajtottam. Ebben a pillanatban felvillant az égen egy fénycsóva, melyet hangos égdörgés követett. Sóhajtottam egyet, majd énekelni kezdtem:

- Amikor a vihar támad,
S a folyó kiárad,
Egy lány magának utat talál,
Mégis érte jő a halál.

Hátradőltem, és hagytam magam elveszni a sötétségben. Éreztem, nincs más megoldás.”

- Ne szórakozz már velem! Nem hiszem el, hogy komolyan ezt írta a naplójába – hitetlenkedett a legjobb barátnőm.

- Nézd csak meg! – mondtam, majd teljesen nyugodtan odatartottam neki a keményborítós füzetet.

- Na, ne! – szörnyülködött, és láttam, ahogy a szemei egyre nagyobbra nyílnak.

- Szerinted mit jelenthet az a dal? – kérdeztem, mert elkezdett érdekelni a dolog.

- Fogalmam sincs, még sosem hallottam – rántotta meg a vállát, majd félredobta a naplót. – Ez nekem sok volt mára. Csináljunk valami mást!

- Ne csináld már! Együtt vágtunk bele, együtt is fogjuk végigcsinálni!

- Na, jó, legyen – mondta egy legyintéssel, majd felkelt az ágyról. – Mit kell csinálnunk?

- Igazából nem tudom. Talán kezdhetnénk azzal, hogy megkeressük ezt a bizonyos padot, és…

- Te teljesen megőrültél?! – vágott közbe. – Tudod hány ezer pad van Budapesten? Teljesen kizárt, hogy megtaláljuk.

- Van jobb ötleted? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Akkor menjünk.

Elindultam az ajtó felé, a barátnőm pedig egy sóhajtással követett. Kimentünk az udvarra, mindketten simogatással köszöntünk a kutyámnak, majd kisétáltunk a kapun is. Felszálltunk egy buszra és elindultunk a Margit sziget felé.

Az utazás unalmasan telt, nem nagyon szóltunk egymáshoz. Úgy éreztem, Kriszti haragszik rám, amiért belerángattam ebbe az egészbe. Ő már az elejétől kezdve azt érezte, hogy nem kicsit lesz veszélyes, és minden egyes alkalommal próbált visszatartani, elég kevés sikerrel. Én mindig is olyan ember voltam, aki ha elkezdett valamit, azt befejezte, bármi áron. Ebbe pedig az elején ő rángatott bele, elvégre az ő nővérének rejtélyes eltűnéséről van szó. Aztán mikor ki akart szállni egyszer sem hagytam, elvégre együtt kezdtük el, úgy is fogjuk befejezni. Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk oldani az ügyet és végre pontot fogunk tenni az i betű tetejére.

Míg ezen gondolkodtam, egyszer csak azt vettem észre, hogy megérkeztünk a sziget elejére.

- Én itt leszállok, körülnézek. Te menj a túlsó végére, és ha valami van, hívj! Majd hívlak én is – mondtam, majd leugrottam a járműről és elindultam körülnézni.

Körülbelül lehetetlen, hogy bármelyikünk is megtalálja azt a bizonyos padot, elvégre tűt kerestünk a szénakazalban. Ráadásul nem is biztos, hogy itt van, sőt az sem száz százalék, hogy ebben a városban. Azért gondoltam itt a keresést, mert Nárcisznak – Kriszti nővérének – itt volt a kedvenc helye. Ide járt a leggyakrabban. Odamentem egy padhoz, végignéztem, végigtapogattam, de nem találtam rajta semmi szokatlant – ami nem is csoda, hiszen teljesen kizárt volt, hogy elsőre megtalálom.

A keresést ugyanígy folytattam. Már legalább a huszadik padnál járhattam, mikor a zsebemben lévő telefonom rezegni kezdett.

- Igen, tessék – szóltam bele, mert lusta voltam megnézni, ki keres.

- Találtam valamit! – ujjongott a vonal másik végén Kriszti.

- Nahát! Ilyen gyorsan?

- Igen. Átjöttem a másik oldalra, ahogy mondtad, és rögtön az első padon, amit megvizsgáltam találtam valami különöset.

- Egészen pontosan mit? – kérdeztem, miközben elindultam a legközelebbi buszmegálló felé, hogy oda tudjak menni.

- Elég furcsa. A lényeg az, hogyha ehhez a padhoz egy bizonyos részén hozzáérek, sárgán villogva jelennek meg rajta valami kínai, japán, vagy nem tudom milyen írásjelek.

- Azonnal ott vagyok – mondtam, majd lenyomtam a telefont, és a zsebembe csúsztattam.

- Szóval ez lenne az – mondta, majd hozzáért a piros támlán egy ponthoz, aztán tőle pár centire fel is villantak az írásjelek, viszont mikor elvette onnan a kezét, azok eltűntek.

- Érdekes – mondtam, és én is odaraktam a kezem, de nekem nem jelent meg semmi. – Gyere és tartsd ott a kezedet, légy szíves!

- Rendben – válaszolt, majd úgy is tett.

- Ezek japán írásjelek, méghozzá katakanák. Az idegen eredetű szavakat írják ezekkel. Ha jól olvasom ki, akkor egy magyar férfinév, méghozzá: Várkonyi Áron.

- A mindenit! Nagy vagy, Léna!

- Szerintem most utána kellene néznünk, hogy ki is ő.

- Nem tudom, én még azért megnéznék néhány padot.

- Oké.

Azzal el is indultunk. Meglepetten vettük észre, hogy majdnem mindegyik pad ilyen különös jelenséget mutat, ha Kriszti hozzáér. Ráadásul az összesen egy-egy név volt. Elővettem egy papírt és egy tollat, aztán minden nevet felírtam. A következő nevek kerültek a papír cetlire: Várkonyi Áron, Eőry Viktória, Nagy Balázs és nem túl nagy meglepetésünkre Kriszti nővérének a nevét is megtaláltuk: Kiss Nárcisz. Tényleg jó ötlet volt megnéznünk a többi padot is.

- Na és most hová menjünk?

- Szerintem menjünk el egy könyvtárba és kutassunk ezek után az emberek után. Valami újságcikket, vagy ilyesmit csak találunk – válaszoltam.

- Nem hiszem, hogy a könyvtár lenne az erre legalkalmasabb hely. Nálunk rengeteg régi újság van. A hírek mindegyikben tele vannak eltűnésekkel.

- Akkor szerinted menjünk hozzátok?

- Nem tudom. Én legszívesebben itt abbahagynám mára a nyomozást. Mi van, ha mi is eltűnünk?

- Ha ennyire félsz, kiszállhatsz. Majd folytatom egyedül!

- Rendben, ahogy gondolod, de nélkülem semmire sem fogsz menni!

- Azt majd meglátjuk – mondtam, majd direkt elindultam a másik irányba.

Fogalmam sem volt, mi ütött belém. Már egyszerűen nem vagyok képes elviselni Kriszti rinyálását és azt, hogy folyamatosan ki akar szállni. Vajon tényleg ennyire fél, vagy csak egyáltalán nem érdekli mi történt valójában a nővérével? Lehetséges, hogy túl durva voltam vele? Ki fogunk még egyáltalán békülni? Nem tudom. Mindenesetre most folytatnom kell a nyomozást.

Második fejezetért katt ide!