Lassan egy órája ülök a könyvtárban, egy nagy kupac könyv, illetve újság fölött, de még mindig nem találtam semmit azokkal az emberekkel kapcsolatban, akiket kerestem. A könyvtár csendes. Csak a fejem fölött lévő óra ad hangot minden egyes másodpercnek, mellyel kezd az őrületbe kergetni. Valahogy arra emlékeztet, hogy egyedül sokkal nehezebb dolgom van.
Sóhajtok egyet, majd találomra magam elé veszek egy újságot és elkezdem olvasni. Eltűnésekről van szó, de sehol egy név, vagy bármi, amiből tudni lehetne, hogy kire vonatkozik, vagy mikor történt. Egyszer csak azt érzem, hogy valaki megfogja a hírlap tetejét és elkezdi maga felé húzni. Először ráripakodnék, de a cikk alján sárgán világító katakanák jelennek meg. Felemelem a fejem. Kezdetben az tűnik szembe, ahogy aranyszőke haja a vállára omlik, majd tökéletes, fehér arcbőre, végül tengerkék szemeibe nézek. Néhány percig úgy maradunk, aztán kitépi az újságot a kezemből.
- Nem megmondtam, hogy nélkülem nem boldogulsz? – kérdezi Kriszti nevetve. Úgy tűnik, már egyáltalán nem mérges rám.
- Nem értem, hogy ezek miért csak neked jelennek meg – érezhetően a témát próbálom terelni.
- Talán mert az én nővérem lett a része ennek – mondja, majd felrakja az asztalra a táskáját. – Mellesleg hoztam néhány régi újságot. Vannak benne érdekes dolgok.
- Például?
- Eltűnések, többnyire. Megtaláltam Várkonyi Áront is, meg egy csomó másik nevet, amit nem láttunk a padokon, de biztos, hogy ehhez köthető – válaszol, majd elém pakol egy kupac újságot, én pedig olvasni kezdek.

„1990. október 23-án, Várkonyi Áron, 17 éves, középiskolás fiú, minden nyom nélkül eltűnt. Egyetlen dolog, ami utána maradt és ad valami támpontot a rendőrségnek, az egy különös naplóbejegyzés.

A családtagok állítása szerint a fiú aznap nem ment haza az iskolából. Az édesapja a következőt nyilatkozta: „Délután négy körül vettük észre, hogy Áron nincs sehol, pedig akkor már egy órája itthon kellett volna lennie. Fogalmunk sem volt, hova mehetett olyan esős időben. Ezért felhívtuk a mobiltelefonján, de ki volt kapcsolva.”

A rendőrség a mai napig nem tudja mi történt a fiúval, de mindent megtesz a nyomozás érdekében.

Ábrándossy Júlia

1990. december 1.”

- Ez érdekes – mondom a cikk végigolvasása után a névre és a dátumra mutatva.

- Mi?

- Az, hogy ilyen tudósítások végére elég ritkán írnak ilyesmit.

- Nem tudom… Azokban az újságokban, amiket én hoztam, mindegyik végén van név és keltezés is.

- Értem. Szerinted milyen nyomon kéne elindulnunk?

- Fogalmam sincs.

- Nem igaz, hogy semmit nem tudsz!

- Fejezd be! – kiabálta, majd felállt a székről és erőteljesen rácsapott az asztalra, melynek következtében minden fej felénk fordult.

- Néha neked is lehetnének önálló ötleteid! – próbáltam higgadt maradni, de én sem maradtam ülve.

- Lányok! Abbahagyni! – szólt ránk a könyvtáros. – Ha minden áron meg akarjátok ölni egymást, menjetek ki. Más tanulni, meg olvasni szeretne, úgyhogy legyetek szívesek!

Visszazuhantam a székre, magam elé vettem egy újságot és láttam, hogy Kriszti ugyanígy tesz. Aztán a kínzó csend borult a teremre, és hallottam, ahogy ezt a némaságot, az óra kattogó hangja töri meg.

Tik-tak, tik-tak. Nem bírom olvasni az újságot, csinálnom kéne valamit.

Tik-tak, tik-tak. Mégis mit mondjak a velem szemben ülő lánynak?

Tik-tak, tik-tak. Nem bírom, hozzá kell szólnom:

- Ö… Kriszti – suttogtam.

- Mit szeretnél, mert ha megint sértegetni, akkor inkább ne is szólj hozzám!

Nem akarom megbántani, valahogy mégsem tudok megszólalni. Úgy érzem, mondhatok akármit, úgy is rosszul fog neki esni. Óvatosan felemeltem a fejem és belenéztem a szemeibe. Hirtelen az jutott eszembe, hogy miért nem vagyok olyan gyönyörű, mint ő. Sötétbarna, sehogy sem álló hajammal, pattanásos arcbőrömmel és semmilyen bőrszínemmel közelébe sem jártam az ő tökéletességéhez. Ráadásul még az alakja is sokkal szebb az enyémnél. Bár én is vékony vagyok, rajtam sokkal aránytalanabbul oszlik el a súly.

Tik-tak, tik-tak. Miért nem bírom a magam előtt lévő újságot olvasni?

Tik-tak, tik-tak. Miért nem tudom levenni a szemem Krisztiről?

Tik-tak, tik-tak. Én ezt nem bírom.

Felkelek a székről, visszapakolom a könyveket és odaadom Krisztinek az újságjait.

- Miért mész el? – valahogy éreztem, hogy meg fogja kérdezni.

- Mert ha nem mennék el, akkor most mégis mit kérdeznél? – válaszoltam pofátlanul, majd kisétáltam a könyvtárból.

***

Elég nehéz úgy együtt dolgozni valakivel, hogy az illetőnek nincsenek önálló gondolatai és állandóan ki akar szállni. Egyszerűen lehetetlen vele együttműködnöm, egyedül meg soha az életben nem fogok rájönni semmire. Ő a kulcs mindenhez. Nélküle most azt sem tudnám, hogy merre induljak el, és ezzel teljesen tisztában van. Mégis folyamatosan tőlem várja a csodát, mintha nem is tudom, mi lennék. Egyedül is meg tudná oldani ezt az egészet, már azt sem értem, mire kellek neki hozzá. Talán ő is meg akarja oldani a rejtélyt, csak túlságosan fél? Ezen elmélkedve dőlnék el az ágyon, amikor észreveszem, hogy eddig nem is az ágyamon, hanem a földön ültem. Így beverem a fejem, a hátam mögött lévő szekrénybe. Abban a pillanatban kezd el csörögni a telefonom, mire feltápászkodom a földről és megnyomom rajta a kis zöld gombot.

- Haló? – szólok bele, mert lusta voltam megnézni ki hív.

- Szia, Léna! Kriszti vagyok.

- Mondjad! – mondom egy sóhajtással, odasétálok az ágyamhoz és ledőlök rá.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni.

- Miért is? – kérdezem meglepődve.

- Eléggé csúnyán bántam veled és rájöttem, hogy igazad van, ezért…

- Na, jó, elég – szakítottam félbe a mondanivalóját. – Te is tudod, hogy nem te bántál velem úgy, hanem én veled.

- Akkor megbocsájtasz?

- Sőt, én kérek bocsánatot – mondtam egy mosollyal.

- Tudunk holnap találkozni? Van egy ötletem, hogy hol tudnánk folytatni a nyomozást.

- Persze. Mikor és hol találkozzunk?

- Odamegyek hozzátok, csak mondd meg mikorra.

- Reggel 10 óra felé megfelel?

- Naná. Akkor holnap. Jó éjszakát!

- Jó éjt! – köszöntem el, majd leraktam a telefont.

Egy darabig csak merengtem az ágyamon fekve, majd viszonylag könnyen elaludtam. Nem kicsit voltam már fáradt.

- Miért is hurcoltál ide? – kérdeztem kissé mérgesen. Azt hittem, valami értelmesebb helyre megyünk, ami tényleg segíthet a nyomozásban.

- Nyugodj már le! Eleinte én sem hittem – mondta, majd hozzáért a nővére falán egy apró piros pöttyhöz a sok közül, majd néhány lépcső jött belőle elő -, de hogyha itt fölmegyünk, egész érdekes dolgokat találhatunk.

- Azt a mindenit! – esett le az állam.

- Csak teljesen el kellett volna olvasnunk a naplót és akkor megtaláljuk.

Egyszerűen nem hittem el, hogy Kriszti képes volt önállóan tenni egy lépést a nyomozás érdekében. Valahogy ez annyira nem jellemző rá. Mindig nekem kellett unszolni, hogy csináljon valamit, mind a tanulásban, mind másban. Kezdtem azt hinni, hogy nélkülem létezni sem lenne képes, de úgy tűnik erre most rácáfolt.

Amint felértünk a lépcsőn, egy hatalmas szoba tárult elénk a semmiből. Tele régi, pókhálós, poros szekrényekkel, melyeket sokszínű, élénk, újnak tűnő tárgyak díszítettek, többnyire könyvek. Valahogy nekem nagyon nem illettek bele a képbe a csiricsáré dolgok. Mintha eredetileg nem is oda szánták volna őket. Az is előfordulhat, hogy csak odakeveredtek valahogy.

Odasétáltam az egyik polchoz, megpróbáltam levenni róla egy könyvet, de sehogy sem jött össze. Úgy tűnik, teljesen beragadt. Megpróbáltam a mellette lévőt is, de azt sem sikerült levennem. Kriszti jót vigyorgott a szerencsétlenkedésemen, majd odajött, megfogott egy szép, zöld színű könyvet, és azonnal levette. Mikor megnéztem az elejét, rájöttem, hogy ez egy napló, mivel a következő volt belevésve: „Várkonyi Áron naplója.”

- Csak én, illetve az eltűntek hozzátartozói tudnak a polcokról bármit is levenni – jegyezte meg a legjobb barátnőm.

- Jókor szólsz – válaszoltam, kissé mérgesen.

- Ne haragudj, csak olyan vicces volt, ahogy szerencsétlenkedtél.

- Azt akarod, hogy behúzzak egyet? – kérdeztem, ránéztem Krisztire, aki láthatta rajtam, hogy a szemeim szikrákat szórnak.

- Nyugodj már le! Ennek semmi értelme, csak vicceltem.

Vettem egy nagy levegőt, majd leültem a sarokba. Újra végignéztem a szobán, ami mostmár jóval kisebbnek tűnt. Rá kellett jönnöm, hogy az, amit látok, semmiképpen nem lehet hétköznapi. Kezdve azzal, hogy a falból csak úgy előjön egy lépcső, egy olyan helyiségbe vezet, ami tulajdonképpen nincs sehol, a következő furcsa dolog pedig a berendezés. Tele van minden régi tárgyakkal, a naplók meg teljesen újak, mintha csak most kerültek volna ki a boltokból. Végül a szoba kisugárzása is különös. Mióta bejöttem, egyrészt olyan érzésem van, mintha figyelne valaki, másrészt az amúgy is labilis idegrendszeremre is negatívan hat. Arról nem is beszélve, hogy a plafon úgy néz ki, mintha most akarna a fejünkre szakadni.

- Te miért a mennyezetet kémleled? – kérdezte Kriszti, mikor észrevette, hogy jó ideje nem csinálok semmit. – Inkább gyere, és segíts kinyitni ezt a vacakot!

- Szerintem, ha megtalálnád a kulcsot, valamivel egyszerűbb lenne – mondtam, miközben a tekintetem a barátnőm kezében lévő, zöld könyvecskére tévedt.

- Nagyon vicces! – jegyezte meg, miközben próbálta felfeszíteni a lakatot, mely az aprócska kis naplóhoz tartozott.

- Komolyan mondtam.

- Mégis hol gondoltad megkeresni hozzá a kulcsot?

- Mondjuk ott? – kérdeztem, miközben egy szekrényre mutattam, ami tele volt apró kulcsokkal.

- Eddig észre sem vettem – pislogott.

- Már csak azt nem tudom, hogyan fogjuk megtalálni a megfelelőt.

- Ez egyszerű: Ha mindegyiket végigpróbáljuk, előbb-utóbb meg lesz.

- Te nem vagy normális – ráztam a fejem nevetve. – Csináljuk!

Nagyjából húsz kulcsot próbáltunk ki, mire megtaláltuk a megfelelőt, és sikerült kinyitni a naplót.

„1990. október 23.

A mai nap különleges volt. Ezt már akkor éreztem, amikor felkeltem. Tudtam, itt a vég, de nem különösebben érdekelt. Egyszer mindenki meghal – ki előbb, ki utóbb. Nekem úgy tűnik, ma jött el ez a nap.

Az eső szakadt. Lehetetlen lett volna úgy kimenni, hogy ne ázzak bőrig. Kisétáltam az ajtón, majd embereket kerestem, hogy elvegyüljek köztük, de az utcákon nem volt senki. Olyan kihalt volt minden, mintha legalább egy tornádó söpört volna végig a városon. Elindultam valamerre, nem tudtam hová, és milyen célból. Egészen addig kószáltam, mire eltévedtem. Fogalmam sem volt hol vagyok. Egyre gyorsabban sétáltam, majd elkezdtem futni, mintha elmenekülhetnék a sorsom elől. Nem telt sok időbe, mire elfáradtam, és a lábaim már nem vittek tovább. Csak leültem egy padra, éreztem, nem bírok megmozdulni sem. Teljesen ledermedt mindenem. Valamilyen természetfeletti erő hatására hátradőltem, mintha csak hátralöktek volna, majd éreztem, hogy teljesen elvesztem a sötétségben.”

- Neked nem furcsa valami? – kérdeztem a bejegyzés végigolvasása után.

- Arra gondolsz, hogy múlt időben van írva?

- Pontosan. Teljesen olyan, mintha a srác a halála után írta volna, de nem csak ennél van így, hanem a nővéredénél is.

- Ez azért elég ijesztő – mondta Kriszti, majd a naplóra mutatott. – Elkérhetem egy kicsit? Csak megnézek valamit.

- Persze – válaszoltam, majd odanyújtottam neki.

Végighúzta a dátumon az ujját, majd a lap alján a következő jelent meg: „R. I. P. Várkonyi Áron”, és alatta egy hatjegyű számkód: 743652. Elővettem azt a papírt, amire a padokon lévő neveket írtam, majd Áron neve mellé odaírtam a számkódot.

- Ez még hasznunkra lehet – jegyeztem meg. – Nézzük meg a nővéredét is!

- Abban nincs dátum.

- Álljunk csak meg! Honnan tudtad, hogy a dátumon kell végighúzni az ujjad?

- Megéreztem – mondta, de hallottam a hangján, hogy hazudik.

Tudtam, nem akarja elmondani nekem, ezért nem is feszegettem tovább a témát.

- Azért nézzük meg, hogy az mutat-e valami furcsaságot – mondtam, majd Krisz elő is vette a kis keményborítós füzetkét.

- Azt hiszem nem – jelentette ki, miután végigtapogatta és végignézte mindenütt.

- Megnézhetem? – kérdeztem, majd kissé félve átnyújtotta nekem.

Kezembe vettem a naplót és elkezdtem lapozgatni. Nagyon sok furcsaságot vettem rajta észre, többek között azt is, hogy Nárcisz halála után is vannak bejegyzések – a tulajdon kézírásával. Ezen kívül a hátuljába rovásírással véstek valamit. Sosem tudtam elolvasni a rovásírást, ezért nem is tudtam, hogy mi van odaírva. Érdekelt, de régen nem volt kedvem foglalkozni vele.

Kérdőre vonóan Krisztire pillantottam, mire megvonta a vállát. Azt hittem, ott fogok nekiesni és agyonverni, de vettem egy nagy levegőt, elszámoltam tízig és elkezdtem ordítani vele:

- Még is mi a jó úristenért nem szóltál nekem erről?!

- Ha tudnád mit jelent…

- Nem mondtad el nekem – vágtam a szavába -, ezért nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy nem olyan nagy dolog, amit ha elmondasz, belehalsz.

- Pedig de – közölte, majd sírva végigrohant a szobán, aztán le a lépcsőn.

Csak néztem utána, aztán mikor eltűnt, a lépcső felé meredve rogytam térdre. Vajon mi lehet az a nagyon nagy dolog, amit nem mondhat el nekem? Mi ez az egész és miért pont mi csöppentünk bele? Miért vannak Nárcisz halála utáni bejegyzések a naplóban? Talán nem is halt meg? Jó ideig csak magamban merengtem, aztán eszembe jutott Kriszti. Feltápászkodtam a földről, majd lassú, bizonytalan léptekkel utána indultam.

Harmadik fejezetért katt ide!