Talán nincs is annál fájdalmasabb, amikor látod, hogy egy számodra fontos ember szenved, de nem tudsz mit tenni ellene.
Én itt ülök, legalább fél órája, Krisszel szemben, és nézem, ahogy könnyek gyűlnek csillogó, kék szemeiben, majd végigfolynak a fájdalomtól eltorzult, mégis tökéletes arcán. Nem először látom őt sírni, de úgy érzem, ennyire szenvedni sosem láttam még. Lábait felhúzva és átkarolva ül a sötét szoba sarkában, és zokog. Mindezt én váltottam ki belőle. Mikor erre gondolok, hirtelen teljesen lebénulok, majd hátradőlök. Nagy koppanással elfekszem a padlón. A hangra a sarokban síró lány is felfigyel, de nem szól semmit. Én pedig csak a plafont bámulom, amin nem látok semmit. Sötét van. Kriszti mikor kijött a rejtett szobából, az összes redőnyt lehúzta.
Beletúrok sötétbarna hajamba, és már én is a könnyeimmel küszködöm, amikor azt veszem észre, hogy egy tengerszínű szempárba bámulok, amely csillog a könnyektől. Nem értem, miért jött ide, azt sem miért hajol fölém. Egyszer csak megölel, amit meg végképp nem értek.

- Ne haragudj! – sírja, én pedig kérdőn nézek rá. – Ezt nem szabad elmondanom, mert annak rossz vége lehet, ráadásul tudnod sem kéne erről az egészről. Csak én ezzel nem voltam tisztában és…
- Semmi baj – mondom, majd mindkettőnket ülő helyzetbe húzom. – Majd elmondasz mindent, ha eljön az ideje.
- Hát nem érted? Nem mondhatom el senkinek, mert… - a sírástól elcsuklik a hangja.
- Nyugodj meg! Minden rendben van – próbálom nyugtatni, miközben magamhoz húzom, és beletúrok szőke hajába.
- Nincs rendben semmi, és olyan rossz, hogy nem mondhatom el neked, mi is van. Ha elmondom, azzal téged is veszélybe sodorlak.
- A kezdettől fogva veszélyes játszmát játszottunk. Eddig is tudtam, hogy bármikor, bármi történhet velem. Akár ugyanaz, ami a nővéreddel, akár rosszabb, de nem fogom feladni. Ha feladnám, az azt jelentené, hogy gyávaságból nem fejezem be, amit elkezdtem. Szóval akármi is történjen velem, mindenképpen kiderítem mi történt Nárcisszal.
- Szóval mindenáron tudni akarod?
- Igen – válaszoltam határozottan, mert tudtam, ha most feladom, soha többé nem lesz lehetőségem arra, hogy kiderítsem.
- Akkor is, ha esetleg meghalhatsz? – Néhány pillanatig csendben meredtem rá. Tudtam, ha rávágom a választ, azt hiszi, meggondolatlanul mondom.
- Természetesen igen – felelem, majd kíváncsiságtól tágra nyílt szemeimet rá meresztem.
- A napló hátuljában néhány alapvető szabály van annak használatáról. Ez többek közt ahhoz is hozzávezet minket, hogy miért tűnt el a nővérem. Tíz van belőle, akár a tíz parancsolat, annyi különbséggel, hogy ha ezeket nem tartod be, tényleg rosszul jársz. Ha gondolod, odaadhatom ezt a papírt, amin rajta vannak a szabályok – mondja, majd meglóbál előttem egy lapot.
- Nem tudom, hogy ezek után tényleg el akarom-e olvasni.

Most először kételkedem. Nem tudom, mi van velem, de félek. Nagyon félek, és nem attól, hogy velem történik valami, inkább Krisztit féltem. Ha ő nem lenne, belül kevesebbnek érezném magam, mintha kitépték volna egy részemet. Mivel az évek során iszonyatosan hozzánőttem.
- Mi az, csak nem megijedtél? Eddig te voltál mindig az, aki tartotta bennem a lelket, hogy ne adjam fel, de úgy tűnik az egésznek nem volt semmi értelme.
- Én téged féltelek – mondom, majd kezeim közé veszem, a sírástól kissé kipirult arcát.
- Nekem már teljesen mindegy – jelenti ki, majd kezeimre teszi az övéit.
- Sajnálom.
Hosszú percekig csak egymás szemébe nézünk, mintha a másik gondolataiban akarnánk olvasni. Aztán sóhajtok egyet.
- Add ide azt a vackot! – mondom, majd szinte kitépem a papírt a barátnőm kezéből.

„1. Aki a naplót birtokolja, előbb hal meg, mint egyébként meghalna.

2. Aki rájön a napló rejtélyes titkára, az onnantól számított első esős napon meghal.

3. Aki birtokolja a naplót, és beavat mást is, azzal a személlyel együtt fog kínok kínjai közt meghalni, még mielőtt lejárna az ideje.

4. (Nem tudtam megfejteni – Kriszti.)

5. Aki valamilyen módon ilyen naplóhoz jut, onnantól kezdve köteles a saját életéről naplót vezetni.

6. Aki nem tudja a titkot, vagy nem tudta a szabályokat megfejteni, de hozzáért a naplóhoz, aztán eldobta (megsemmisítette, átpasszolta másnak… stb.), azt az embert egész hátralévő életében balszerencse fogja kísérteni.

7. Amelyik ember a napló hatásai miatt tűnt el a Föld színéről, annak a rokonai különleges képességekkel fognak rendelkezni.

8. Aki a titkos szobákról tudomást szerez, nem szólhat senkinek.

9. Aki el akar menekülni a napló kiváltotta mellékhatások elől, az rosszabb büntetést kap.

10. Aki mindenáron fel akarja kutatni a titkot, számolnia kell olyan következményekkel is, melyek itt nem lettek lejegyezve.

1762. június 3.”

- Ez ijesztő – fűzöm hozzá, miközben visszanyújtom a papírt a legjobb barátnőmnek. – Főleg a tízes. Vajon mi történhet még, ezeken kívül?

- Nem tudom, Léna. Egy biztos, jobb, ha innentől kezdve háromszor olyan óvatosak leszünk, mint eddig.

- Rendben – mondom, majd megszorítom a kezét.

- Köszönöm.

Ez a pillanat annyira bensőségesnek tűnik. Mintha testvérek lennénk, és attól félnénk, hogy elveszíthetjük a másikat. Magam felé fordítom Krisztit, magamhoz húzom, és átölelem.

- Nem akarlak elveszíteni – suttogom a fülébe, aztán fejemet a vállába fúrom és patakzani kezdenek a könnyeim.

- Te… sírsz? – kérdezi meglepődve.

- Dehogy! Csak belement valami a szemembe – felelem, eltávolodok tőle, azután kitörlöm a szememből az összes könnycseppet.

- Azt az átkozott büszkeségedet! – jegyzi meg Krisz fejcsóválva, én pedig elmosolyodom.

Amióta megszülettünk, azaz tizenöt éve legjobb barátok vagyunk, mégsem bontakozott ki közöttünk soha ilyen, vagy ehhez hasonló jelenet. Állandóan csak veszekedtünk, de aztán valamilyen úton-módon mindig kibékültünk. Óvodától kezdve mindig ő volt az, aki mellettem állt, és segített mindenben. Sosem tudtam, és valószínűleg soha nem is fogom tudni viszonozni mindazt, amit értem tett, pedig szeretném, és minden erőmmel ezen vagyok, de úgy tűnik, mindent rosszul csinálok, csak rosszat okozok neki.

Ránézek, ő pedig óvatosan rám mosolyog. Ahogy rám emeli tekintetét, gyönyörű szemeiben azt látom, mintha vádolna engem, hogy belerángattam a nyomozásba. Talán így is van. Akkor is éreztem ilyet, amikor megtaláltuk a naplót, és akkor is, amikor szóba jött, hogy mi lenne, ha mi nyomoznánk ki, mi is történt Nárcisszal. Lassan fél éve próbálunk fényt deríteni a rejtélyre, de eddig úgy tűnik, nem haladtunk szinte semmit, ráadásul minél többet tudunk annál nagyobb az esélye annak, hogy rosszul járunk.

- Ne haragudj – mondom halkan, majd megölelem a lányt.

Percekig csak állunk, egymást ölelve, majd hatalmas morajlást hallunk, mire ijedtünkben mindketten hátraugrunk. A zaj forrása felé nézek, majd látom, hogy a padló elkezdett repedni. Nem sokkal később nagy recsegések és ropogások közepette egy hatalmas lyuk nyílik a parkettán, a szoba közepén. Mi a sarokban ácsorgunk, és tágra nyílt szemekkel bámuljuk, mi történik. Kell néhány másodperc mire felfogjuk, mi is van most. A lyukból felfelé különös, édeskés illat árad, néha-néha zöld füst kíséretében. Nem csak ez az egy dolog van, ami izgalmassá teszi. A mélyéből, mintha énekhang jönne, amely visszhangzik az egész szobában, és minket hívogat.

- Mi legyen? Lemenjünk? – kérdezem Krisztire nézve, aki csak megrázza a fejét. – A filmekben pedig úgy szokták.

- Nem értem, hogy nem félnek.

- Lehet, úgy, ahogy most én. Tudom, hogy így is, úgy is rossz vége lesz, szóval semmi értelme félnem. Egyébként is, ha nem megyünk le, honnan tudjuk, mi van ott?

- Jó, rendben. Lemegyünk, de előbb dobjunk le egy követ, vagy valamit.

- Ha te itt találsz követ…

- Itt egy öt forintos – jelenti ki, majd a kezembe nyomja.

Óvatosan a lyukhoz sétálok, letérdelek mellé, és belenézek. Nem látom az alját. Megfogom a pénzérmét és leejtem. Nem sokkal később egy hangos „aú” kiáltást hallunk.

- Úgy tűnik, vannak lent – jegyzi meg remegő hangon a legjobb barátnőm.

- Félsz?

- Igen.

- Fogd meg a kezem! – mondom, majd úgy is tesz.

Veszek egy nagy levegőt, és egészen felkészítem magam a legrosszabbra is. Óvatosan egy puszit nyomok Kriszti arcára.

- Háromra! Egy, kettő… három – majd eltűnünk a lyukban.

Színek és képek suhannak el mellettem, a múltamból, a jelenemből, és talán a jövőmből is. Próbálom a fejem forgatni, mozgatni a lábaim, de teljesen le vagyok bénulva. Nem tudok mozogni. Aztán hirtelenjében elsötétül minden.

- Léna! Léna! Úristen! Jól vagy? – hallom, ahogy így szólongat valaki.

Kinyitom a szemeim, és egy tengerkék szempárba nézek.

- Igen. Minden rendben, csak azt hiszem egy kicsit bevertem a fejem – válaszolok a fejemet simogatva, ami érdekes módon eddig nem fájt.

- Akkor jó – teszi hozzá, megnyugodva. – Nem tudom hol vagyunk most.

Csak most emelem le a tekintetem a lányról, hogy jobban körülnézhessek. Egy kis szobában vagyunk, ami feketére van mázolva, és egyedül a velem szemközt lévő ajtócskán szűrődik be fény, amely megtörik a mögöttem lévő hatalmas tükrön. Ránézek a mennyezetre, ahol számtalan piros muskátli és fehér liliom van, de nem látom, hogy hol van virágcserép, vagy föld, amibe el lennének ültetve. Aztán a talajt kezdem el a szemeimmel vizsgálni, melyen rengeteg csont hever. Többnyire emberi csontok. Majd hirtelen egy hangos sikítást hallok Kriszti felől, mire odakapom a tekintetem, és látom, hogy éppen most dob el a kezéből egy emberi koponyát. Nagyot koppan a földön, én pedig furcsállóan a lányra nézek.

- Ez egy… Ez egy… - zilálja, én pedig csak megrántom a vállam.

- Az – közlöm nyersen.

- Hogy a frászba lehetsz ennyire nyugodt?

- Én már nem egy ilyet láttam. Igazából túlzottan meg sem lepődtem rajta.

- Most nem erről van szó, hanem arról, hogy konkrétan leestünk egy lyukba, ami a semmiből nyílt, és egy ilyen helyen kötöttünk ki.

- Tök izgi, nem? – kérdezem csillogó szemekkel.

- Nem, Léna. Ez nem izgi. Ez ijesztő.

- Ugyan – mondom egy legyintéssel.

- Azért szerintem elmehetnénk már – jegyzi meg az ajtóra mutatva.

- Menjünk – válaszolom bólogatva.

Elindulunk az ajtó felé. Érzem Krisztin, hogy nagyon fél, ezért óvatosan magamhoz ölelem, az egyik kezemmel, és próbálom megnyugtatni. Tekintetemmel azt üzenem neki: „Ne félj! Nem lesz semmi baj.” Kilépünk. Először kissé elvakít minket a fény, aztán, ahogy egyre jobban kezdünk hozzászokni, kitisztul a tér. A nap ragyogóan süt, egy parkban vagyunk, amit sosem láttam még ezelőtt. Tele van szebbnél szebb fákkal, virágokkal, és minden felől madárcsiripelést lehet hallani. Emberek viszont sehol nincsenek. Nagyon úgy tűnik, hogy nem illünk bele a képbe, ahogy állunk a kis ösvényen, amely keresztülhúzódik a parkon.

- Hogyan tovább? – kérdezem, a mellettem ácsorgó szöszire nézve.

- Ott, mintha állna valaki. Induljunk el felé! – válaszolja, az út végére mutatva.

Odamegyünk. A távolság sokkal kevesebbnek tűnik, most, hogy már itt vagyunk. Előttünk egy hosszú szőke hajú lány áll. Vonásai vészesen hasonlítanak Kriszti vonásaira. Fehér ruhában van, mozgása elegáns, kecses. Hát persze!

- Nárcisz? – kérdezem, mire csak bólint, Krisz pedig tágra nyitja a szemeit.

- Nem tudsz beszélni? – érdeklődik a barátnőm, mire a nővére egy papírt nyújt át neki.

A cetlin a következő szöveg áll: „Én már nem vagyok az élők soraiban, egyedül a naplómmal (a lelkem egy darabjával) tudtok kapcsolatba lépni velem, viszont beszélni nem tudok. Megnémultam. Mindenesetre adok nektek egy-egy karkötőt, ami még hasznotokra válhat. Ezt pedig nagyon jól jegyezzétek meg: Ein Spatz in der Hand ist besser eine Taube auf dem Dach.*”

Amint elolvastam, mindkettőnk karján aranyozott karkötő jelent meg, amelyen különleges jelek vannak. Nárcisz pedig eltűnik.

- Ezek szerint benne vagyunk a naplóban? – kérdezi meg Kriszti, aki velem együtt olvasta a levelet.

- Igen, úgy tűnik.

Nem sokkal később egy hatalmas fényáradat után elsötétül minden.

A telefonom csengőhangját hallom, amelynek következtében kinyitom a szemeim. A hátamon fekszem, és korom sötét van, de így is rájövök, hogy a saját szobámban vagyok, az ágyamon. A plafonomra szegelt óra hajnali hármat mutat. Talán álmodtam? A kezemhez nyúlok, amin még mindig rajta van a karkötő. Ezek szerint valóság volt, de akkor, hogy kerültem most ide? Ráadásul egyedül. Hol van Kriszti? A mobiltelefonomért nyúlok, hogy megnézzem, még is ki a fene keres az éjszaka kellős közepén. Drága egyetlen legjobb barátnőm nevét látom a képernyőn, szóval azonnal visszahívom.

- Úristen, Léna! Azonnal ide kell jönnöd! – veszi fel szinte azonnal.

- Szia, neked is, örülök, hogy az éjszaka közepén felébresztesz.

- Na, ne szórakozz velem! Erre nincs időnk. Gyere ide!

- Hol vagy?

- Otthon.

- Rendben, azonnal indulok – adom meg magam, majd leteszem a telefont.

Felkapcsolom a lámpát, belenézek a tükrömbe. Rövid, lila hálóingben vagyok, barna hajam pedig égnek áll. Így mégsem mehetek ki. Villámot megszégyenítő gyorsasággal nyitom ki a szekrényemet, és veszem elő belőle a ruhákat. Öltözködés közben azon gondolkozom, hogy vajon mi lehet ekkora dolog? Fáradtságomban viszont nem jut eszembe semmi. Gyorsan magamra húzom a szekrényből elővett ruháimat, és elindulok.

*A német szöveg jelentése: Jobb egy veréb a kézben, mint egy galamb a tetőn.

Negyedik fejezetért katt ide!