Az eső szakadt. Mi pedig menekültünk az ég dörejei elől. Sötét, sűrű, tél eleji éjszaka volt. Erdő, kopár fák, denevérek, baglyok és furcsa, ijesztő hangok lengtek körül minket. Épületeket sehol sem láttunk.
- Azt hiszem eltévedtünk – szólalt meg a szőke hajú srác a hátam mögül.
- Na, nem mondod – feleltem. – Egyébként mi is a neved?
- Dávid vagyok, de most kérdezed meg legalább ötödjére.
- Tudom – feleltem egy vállrántással, majd ismét az útra szegeztem a tekintetemet.
Velünk sétált még egy lány, természetes vörös hajjal és kék szemekkel áldotta meg az ég. Nagyon sovány volt, és apró termetű. Folyamatosan figyeltem, de mióta leváltunk a többiektől, nem szólt egy szót sem.  Kezdtem arra gyanakodni, hogy néma, ráadásul elképzelni sem tudtam, hogy milyen hangja lehet. Hozzá akartam szólni, hogy megkérdezzek tőle valamit, de abban a pillanatban dörgött egy hatalmasat az ég. Felsóhajtottam, Dávid pedig furcsán nézett rám.
- Na, mi az, csak nem félsz? – kérdeztem vigyorogva.
- Te biztos – felelte a fejét rázva.
Aztán megint dörgött, én pedig kissé összerezzentem.
- Na, ki az, aki fél? – kérdezte Dávid nevetve, majd megbotlott egy faágban, és hasra esett.
- Hát ez gyönyörű volt – reagáltam le, majd elsétáltam mellette, és mentem tovább.
Nem tudom, végül hogyan kelt fel, de pár perc múlva mögöttem kullogott, a néma vöröskével az oldalán. Ismét dörgött, de nem igazán törődtem vele, csak sétáltam tovább. A szél fújt, kegyetlenül hideg volt, nagyon fáztam. Ráadásul egyszer csak beleléptem egy hatalmas pocsolyába, ami olyan nagy volt, hogy azt már tónak nevezném.
- Szép volt! – kezdett el cukkolni a szöszi.
- Képzeld, direkt csináltam! – feleltem. – Egyébként hogy is hívnak?
- Dávid vagyok, és most már számolni fogom.
- Mit?
- Azt, hogy hányszor kérdezed meg a nevem.
- Most másodszor.
- Egy frászt! Ez már legalább az ötödik.
- Na és? Nehezedre esik elmondani a neved?
- Nem. Csak fárasztó.
Volt valami a hangjában, amit még felém soha senkitől nem hallottam. Talán kedvesség, vagy szeretet, de nem tudtam volna pontosan megmondani, mi az.  Mintha ő lett volna az egyetlen ember a földön, aki képes engem elviselni, de nem csak engem, hanem a stílusomat, és azt is, ahogy folyamatosan cukkolom, idegesítem, és beszólogatok neki.
Megint dörrent. Kissé megijedtem, megcsúszott a lábam a sárban, és hanyatt vágódtam volna, hacsak Dávid el nem kap. Ijedten bámultam rá, majd elmosolyodtam, ő pedig csak bámult bele a szemeimbe a kékjeivel. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy viszonozza a mosolyt, aztán ellökött magától, és elkomorult az arca.
- Na, ki az, aki fél? – kérdezte.
- Én ugyan nem.
- Á, nem. Csak a karjaimba menekülsz a villámok elől!
- Nem menekültem sehova! Csak megcsúsztam.
- Hogyne… megcsúsztál… értem. – Megálltam, és hátrafordultam, mire mindketten megálltak mögöttem.
- Baj van?
- Csak megint elfelejtettem a nevedet. – Sóhajtott egyet.
- Dávid.
- Dávid – ismételtem.
- Memorizáld légy szíves, mert lassan teljesen kikészítesz.
- Ez a célom.
- Enikő, figyelj…
- Emese vagyok.
- Emese, nézd, én…
- Nem indulhatnánk már el a kurva életbe is? – szólalt meg a „néma” lány mögöttem, igencsak hangosan. – Nem elég, hogy eltévedtünk, de még a mobilunk sem működik, netezni sem lehet, és semmivel nem tudunk üzenni a szüleinknek. Hogy basznátok meg a rézfaszú baglyot!
Hirtelen nem tudtuk, mit reagáljunk, csak néztünk egymásra, aztán rápislogtunk a vöröskére, aki úgy tűnt, ismét megnémult. Aztán elindultunk tovább, anélkül, hogy mondtunk volna bármit is.
Körülbelül fél órát tölthettünk még sétálással ezek után, amikor egyszer csak megláttunk magunk előtt egy hatalmas fa ajtót, a hozzá tartozó kőből készült épülettel. Teljesen olyan volt, mint egy régi, elhagyatott kastély. Elég romos, lepusztult volt, de azért látszott rajta, hogy valamilyen szinten masszívan áll a lábán. Majdnem kijelentettem, hogy ilyet eddig még csak filmekben láttam, de az olyan lett volna, mintha megszegnék egy ki nem mondott némasági fogadalmat. Az eső abban a pillanatban állt el, ahogy az ajtó elé értünk, viszont pár perccel később tejszerű köd ereszkedett le, amiben alig láttunk valamit.
- Mit gondolsz, Enikő, bemenjünk?
- Még mindig Emese vagyok, és nem nagyon van más választásunk. – Amint ezt kimondtam a bejárat abban a pillanatban kinyílt előttünk, hatalmas, dobhártyaszaggató nyikorgással.
- Ez filmbe illő! – közölte Dávid, csillogó szemekkel.
Besétáltunk, és egy régi kastély előcsarnoka tárult elénk. Régi lovagi páncélokkal, porral, pókhálókkal, és minden egyébbel. Velünk szemben egy lépcső vezetett felfelé, jobbra és balra pedig egy-egy folyosót találtunk. Egyszer csak teljesen maguktól felgyulladtak a fáklyák. Legalább világos lett. Gondoltam.
- Hogy rohadnátok meg, bassza meg! Miért kell minket egy ilyen kibaszott veszélyes helyre… - kezdte el a vörös lány, de Dávid befogta a száját, onnantól kezdve nem tudott mást csinálni, csak nyöszörgött.
Elindultunk a bal oldali folyosón, és benéztünk a legelső ajtón. A szobában összesen három darab szék volt, melyek kört alkottak, de valahogy nem illettek a képbe. Furcsán modernek voltak, ráadásul a szoba hatalmas volt, így úgy nézett ki, mintha minden egyes bútort, ami benne volt, elvittek volna belőle, és csak ezt a három széket hagyták volna ott. Pirosak voltak, fekete karfával, kárpitozottak, és iszonyat jól néztek ki. El tudtam volna viselni egy olyat otthonra is. Fogtam magam, és lazán belehuppantam az egyik székbe, majd intettem a többieknek, hogy kövessenek. A kis vörös cifrát káromkodott, majd leült.
- Enikő, ez nem jó ötlet szerintem – mondta a srác.
- Emese vagyok, és ülj már le! Egyébként, hogy is hívnak?
- Dávid – felelte, sóhajtott egyet, majd leült ő is.
- Meséljünk egymásnak horror történeteket! Tök jó hozzá most a környezet.
- Te megőrültél, bassza meg?! – kérdezte a „néma” lány.
- Komolyan gondoltam. Na, D… Dani, kezd már el!
- Dávid!
- Jó, mindegy. Csak kezd el!
- Hát jó – válaszolta, majd nagyban elkezdett mesélni.

Folytatásért katt