Dáviddal mindketten rábámultunk a vörös lányra, aki jó ideig nem szólt semmit. Csend borította a szobát, és nagyon sötét volt. Egyetlen fáklya szikrázó fénye miatt láttuk csak egymás arcát.
- Én jövök? – kérdezte szelíden, tőle nem megszokott hangon.
- Nem, a szomszéd néni – feleltem, és megráztam a fejemet.
Ezután ismét kínos hallgatás következett. Néztük egymást. Végigmértem Dávidot, belenéztem kék szemeibe, aztán egyre lejjebb tévedt a tekintetem.  Ekkor vettem csak észre, hogy nagyon sovány, nem volt rajta semmi hús, se izom.  Úgy nézett ki, mintha bőre közvetlenül a csontjaira tapadt volna. Ő is végigmért engem, hasonlóan, ahogy én tettem. Majdnem ugyanolyan kifejezéstelen mosoly ült az arcán, mint nekem.
Aztán a vörös lányt kezdtem el nézni. Nagyon apró termetű volt. Zöld szemeiben szomorúság, és magány csillogott. A nyakán megpillantottam valamit. Egy sebhely volt, de nem a szokásos féle. Félhold alakja volt, és furcsán sötétlett, majdnem fekete színűnek tűnt. Amint észrevette, hogy azt nézem, azonnal odakapta a kezét, majd dühösen bámult bele a szemembe.
- Nos, nem mesélsz… öhm… mi is a neved?
- Adri.
- Akkor, Adri, halljuk a te horror sztoridat! – szólt bele Dávid a beszélgetésbe.
A lány előredőlt, kinyitotta picit a száját, és abban a pillanatban elaludt a fáklya. Összerezzentem, de ő nem zavartatta magát, mesélni kezdett:
Nem is olyan régen, talán napjainkban történt, volt egy kutatócsoport, akik a halált kutatták. Azzal kísérleteztek, hogy hogyan tudnának esetleg valakit visszahozni az életbe. Legelőször patkányokkal próbálkoztak, de sehogy sem akart nekik összejönni az újjáélesztés.
Rájöttek, hogy ehhez nagyobb állatra van szükségük, ezért kipróbálták nyulakkal is, de semmi sem működött. Két tudós úgy döntött, hogy elmegy a csoportból, és egyedül kezdtek neki a felélesztés kutatásának. Kutyákat alkalmaztak, és kezdetben nem sikerült nekik. Egy labradort hoztak a laborba, beadták neki injekcióval a mérget, az pedig kinyúlt, és holtan elfeküdt az asztalon. Eltávolították a mérget a testéből, majd olyan anyagokat adtak neki, melytől azt várták, hogy felébredjen, de nem történt semmi.
- Mi lenne, ha kisebb testű kutyával próbálkoznánk? – kérdezte az egyik, majd másnap bevittek a laborba egy tacskót.
Csillogó, barna szőre volt, hosszú fülei fátyolként keretezték hosszúkás, aranyos arcát. Gomb szemei szomorúsággal, és félelemmel teltek meg. Kidugott nyelvvel, hangosan lihegve ült az asztalon.  Az egyik tudós odalépett hozzá, megsimogatta a fejét, mire a kutyus egy nagyon picit csóválni kezdte a farkincáját. Úgy tűnt, kezdett bízni azokban az emberekben, akik behozták a laborba, amikor a másik tudós megjelent a háta mögött, és kegyetlenül beadta neki a méreg injekciót. Több percen keresztül csak a kis tacskó vonyítása, sírása törte meg a néma csendet, majd lerogyott, elnyúlt az asztalon, és meghalt.
Ott hagyták pár órára, kimentek kávézni, és elszívtak egy-egy cigarettát.  Még a kifújt füst is bűnösnek, gyilkosnak tűnt, a hideg éjszaka csöndes levegőjében. Beszélgettek közben, és hangosan, jóízűen nevetgéltek.
- Tudod, van az a vicc – kezdte az egyik. -, amikor az állatorvos megbetegszik, és elmegy az orvoshoz. Ismered?
- Nem.
- Leülnek egymással szemben, és az orvos megkérdezi az állatorvost, hogy mi a panasza, mire azt feleli: „Ja, hát így könnyű.” – Ennél a viccnél valahogy véget ért a nevetgélős hangulat, és jó ideig nem szóltak egymáshoz.
A feszült csendben harangszó sikoltott fel, így folytonos hangjával figyelmeztetve a két fiatal tudóst az idő múlására, arra, hogy mennyi ideje ülnek kint az erkélyen, és arra is, hogy mennyi ideje nem lehet hallani a kis barna szőrű tünemény lihegését.
- Vissza kéne mennünk – törte meg a csendet az egyikük.
- Várjunk még! Félek…
- Ugyan, mitől félsz?
- A végeredménytől.
- Nyugalom, minden a legnagyobb rendben lesz.
Nem sokkal később elindultak vissza, és megpróbálkoztak a kutyus újjáélesztésével. Már kezdték volna feladni, le is ültek az asztal mellé, amikor az állat megemelte a fejét, de valami nem volt rendben. Gomb szemeiben nem tükröződtek érzelmek, szőre mintha kifakult volna, szájából pedig fehér, habszerű anyag folyt. Felnézett, majd egyik mancsával lassan előre lépett. Láthatóan számtalan károsodást szenvedett, főleg az agyában, így teljesen úgy nézett ki, mint egy zombi kutya.
Felkelt az asztalról, majd egy hirtelen mozdulattal ráugrott az egyik tudósra, és beleharapott a nyakába. A kutató elterült, pár pillanatig ott maradt a földön, majd felkelt, és egy fekete, félhold alakú sebhely maradt a nyakán.
- Tacsi, öl! – mondta, majd a kutya nekiugrott a társának, szétmarcangolta először a karján a bőrt, majd kettéharapta a tudós nyakát.
Azóta az ő utódainak ilyen sebhely van a nyakán, és csak ők tudnak parancsolni a tacskónak, mely még mindig él.
A fáklyák hirtelen felgyulladtak, Adri pedig direkt a fénybe tette a nyakát, melyen egyértelműen kirajzolódott a fekete félhold alakja.

Folytatásért katt